Lengyel Tamás a Vidnyánszky-ügyről: „Pont ugyanígy fog bánni mindenkivel a hatalom”

„Ilyenek vagyunk, basszus. Részvétlen, cinkos, gyáva szarok” – fakadt ki Lengyel Tamás színész, arra reagálva, hogy a színházi szakma még akkor sem fog össze, amikor két színész súlyos sérüléseket szenved, és az igazgatójuk a felelősség vállalása helyett őket hibáztatja.

Lengyel Tamás szerint furcsa állítások hagyták el Vidnyánszky Attila száját, és már régóta szeretett volna markáns véleményt megfogalmazni a színházi szcénát szétbombázó, a tao-támogatások felszámolásában közreműködő, és a függetleneknek szánt pénzek elosztásáig elérő Teátrumi Társasági elnökkel szemben. Lengyel különösen bicskanyitogatónak találja, ahogy Vidnyánszky a két szerencsétlenül járt színészről, Szász Júliáról és Horváth Lajos Ottóról beszélt.

A színész szerint a színház veszélyes üzem, de a rendezőnek és az igazgatónak kellene minimalizálnia a kockázatokat, és ha baleset történik, vállalniuk kellene a felelősséget. Ehelyett azonban áldozathibáztatást és hatalommal való visszaélést lát.

Lengyel Tamás úgy véli, a szakmából kevesen szólalnak fel, mert a hatalom megbünteti a kritikusokat, és az emberek inkább hazaviszik a keresetüket, remélve, hogy őket elkerüli a probléma. Azt is sejti, hogy ha a kulturális szféra tervezett központosítását végrehajtják, Vidnyánszky még inkább élet és halál ura lesz, az emberek még inkább rettegni fognak, és csöndben maradnak.

A színész szerint nem csak a kormányt kell hibáztatni, példaként hozva fel az Eszenyi-ügyet, amelyet szerinte a főváros is elszúrt, és ezzel kollektív a sárosság. Lengyel Tamás szerint a színházi szakma összefogásának hiánya mögött a közösségi gondolkodás hiánya állhat, és egy kompetens érdekvédelmi szervezet hiánya nehezíti a helyzetet, amelynek megvalósítására a Fidesz kormányzása alatt nincs esély, rendszerváltásra lenne szükség.

A színész szerint ha az emberek összezárnának, sok embert már nem lehetne eltakarítani, de ehhez a szakma nyolcvan százalékának kellene ott lennie egy tüntetésen. Lengyel Tamás szerint a régi társulati rendszer is hozzájárul a csendhez, mivel védőhálóként szolgált, de aki az elmúlt 10 évben érkezett a szakmába, annak már nincs meg ez a biztonság.

Végezetül Lengyel Tamás hangsúlyozza, hogy a hatalom azokat próbálja megsemmisíteni, akik nem tagozódnak be, nem választják a besimulást, és kritikával élnek. Példaként említi, hogy Vidnyánszky Attila Horváth Lajos Ottót hibáztatja a balesetért, miközben a színész szerint nem az ő hibája volt. Lengyel Tamás szerint nehéz megmondani, miért nem fog össze a színházi szakma, de úgy véli, hogy talán képtelenek vagyunk közösségileg gondolkodni, és talán mindig az egyén boldogulása a fő szempont.

Az igazgató a balesetet követően benyújtotta lemondását, ám akkor a művészei egy petíciót írtak a maradásáért, ráadásul az akkori kulturális és innovációs miniszter, Csák János sem engedte távozni. Vidnyánszky a baleset után felvetette Horváth Lajos Ottó felelősségét, amiért több kollégája is bírálta.

A két sérült művész, Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó, akik tételesen cáfolták Vidnyánszky állításait, továbbra is a kártérítésre várnak, noha már mindketten felmondtak a Nemzetinél. Vidnyánszky szerint a színészek fejenként nagyjából 5-5 millió forintot kaptak a színháztól különböző jogcímeken, de Szász Júlia szerint az elmúlt nyolc hónapban kapott juttatásai a 3 millió forintot sem érik el, és Horváth Lajos Ottó is hasonlóan nyilatkozott. A Nemzeti Színház szerint Horváth 6,9 millió forintot kapott a baleset óta, és még mindig van esély a megegyezésre, ha elismeri a felelősségét.

A Nemzeti Színház elé szervezett tüntetésen alig három tucat ember vett részt, de a szakma belül többen állnak a sérült színészek pártján. Horváth Lajos Ottó jogi képviselője szerint továbbra is bíznak a békés, peren kívüli megegyezésben, amelyben reményeik szerint mind a vagyoni, mind a nem vagyoni kártérítésről születik egy elfogadható megállapodás.