A Szent Janka év kezdetén, anyák napján indították útjára Máriapócson azt a vándorkiállítást, amelyet először a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye plébániái fogadtak a nyár folyamán.

Szent Janka

Gianna Beretta néven született 1922. október 4-én, neve pedig attól vált ismertté, hogy feláldozta az életét annak érdekében, hogy negyedik gyermeke világra jöhessen.
Az orvosként is praktizáló asszony a negyedik várandóssága alatt azonnal megérezte, hogy valami nincs rendben az egészségével és hamar kiderült, hogy egy daganat is növekszik a magzat mellett.
Számos lehetősége volt az anyának, onnantól kezdve, hogy megszakítják a terhességet és kiveszik a daganatot, ahogyan az is, hogy az egész méhét eltávolítják, ami úgyszintén a magzat halálához vezetett volna.
Minden intés ellenére Gianna Beratta úgy döntött, csak a daganatot távolítsák el, ő pedig bízva a Gondviselésben, kihordja a terhességet, melynek mindenki tudta a végkimenetelét.

A megszületett gyermek a Gianna Emanuela nevet kapta, édesanyja pedig iszonyatos fájdalmak között elhunyt.
A nőt, az anyát önfeláldozása miatt II. János Pál pápa 1994-ben boldoggá, majd 2004-ben szentté avatta, hiszen elutasította az abortuszt, ami szükséges lett volna ahhoz, hogy a saját életét megmentse.

És a föld forog tovább

A vándorkiállítás célja nem csupán az élet védelmének felhívása, hanem a megbocsátásra való törekvés is, melyet elsősorban nekünk, önmagunk felé kell megtenni,

- mondta el lapunknak Lukács Krisztina a kiállítás szervezője.

Megannyi élethelyzet létezik hazánkban, amikor egy asszony nem lát kiutat, és a terhesség megszakítása mellett dönt.
Van, amikor úgy kopogtat be az új élet, hogy arra a szülők nincsenek felkészülve, akár egészségügyileg, mentálisan vagy anyagilag. Magyarországon ilyen esetben dönthetnek a terhességmegszakítása mellett, azzal azonban sokan nem foglalkoznak, mi történik a nő lelkével és életével utána.

Nők a múlt fogságában

Maga a beavatkozás csupán néhány perc, a teher, amit az abortuszon átesett nők viselnek egy életen át elkíséri őket.
Megrázó vallomások következnek arról, amiről senki nem beszél

Abortuszra nem úgy megy az ember, mintha leugrana egy kifliért a közértbe. Egy jóérzésű embernek ez hihetetlen fájdalom

- mondja Boglárka, aki jelen pillanatban két gyermek édesanyja.

Két gyermekem van, a legkisebb Down-szindrómás. Én fogamzásgátlót szedek, mégis megtörtént a „csoda” és tudtuk, úton van a következő gyermekünk. Míg másnál a terhesség hatalmas öröm, mi azonnal azon aggódtunk, hogy a harmadik gyermek is sérülten születik majd.
Maga a felelősség iszonyatosan nagy. Egy ép fiúnk és egy sérült született eddig. Tudjuk mit bírunk, tudjuk milyen nehézségekkel vagyunk képesek megbirkózni és tudtuk, hogy a két gyermek mellé nem merjük bevállalni a harmadik kicsi lelket akkor, ha sérült. Előzetes vizsgálatok sora következett, majd a diagnózis: minden esély megvolt arra, hogy ő is Down-os baba legyen.
Végigsírtuk a férjemmel az éjszakát a leletek kézhezvétele után, majd kézen fogtuk egymást és az abortusz mellett döntöttünk.
Azt kell mondjam, bár megszakadt a szívünk, de nem bántuk meg a tettünket. Nem lett volna erőm, erőnk felnevelni őket abban a figyelemben, fejlesztésben, ahogyan szeretnénk.

A szeretett férfiben való csalódás szintén ok lehet az abortuszra?

Zsanett szerint igen. Házasságának férje hűtlensége vetett véget és így az ifjú anya számára egy pillanatig nem volt kérdés, hogy nem hordhatja ki az akkor hathetes terhességét, így az abortusz mellett döntött.

Ma már hatodik éve élek a második házasságomban boldogan, gyermekünk azonban nem fogant, még lombik útján sem. Azt hiszem Isten így büntet azért, mert annak idején eldobtam és megtagadtam a gyermekem. Sokszor gondolkodom ezen és csupán azt sajnálom, hogy a férjem is részesül a büntetésben, melyről sosem beszél, inkább engem támogat.

Üres folyosó, klórszagú búcsú

Valami ilyesmi fogadja az abortuszra érkező nőket. Ott a papíron már nem szerepel, mi az ok. A nő adatai, a terhesség időszaka és a beleegyezés, hogy megtörténhet az, amit senki nem akar.
Szabó Julianna pszichológus szerint az egész procedúra kegyetlen, mindenki számára.

Egyrészt a nő egy olyan kórházi közegbe kerül, ahol nincs megértés. Senki nem kérdezi meg tőlük, jól vannak-e, bírják-e, egyszerűen ők azok a „napi rutin” akikkel végezni kell, mert ők is végezni akarnak…A gyermekükkel.
Ez eleve egy olyan mély lelki nyomot hagy egy nőben, hogy azt feldolgozni sokszor évekig tart. Megannyi esetet láttam, amikor csak a lelki teher az oka annak, hogy később egyáltanán nem esik teherbe a nő, mert szorong, vádolja magát és a megbocsátásról, annak lehetőségéről nem hall, sőt mi több, fel sem merül benne.

Tucatnyi abortusz, mert már van gyerek

Ennél sokkal több megrázó történet futott be hozzám, és megannyi olyan is, ami még inkább elgondolkodtatott a rendszer helyességét illetően.
Kovács Andrea védőnőként dolgozik egy borsodi településen. Ő már nem tud ennyire elnéző lenni a terhességmegszakítással kapcsolatban.

Nincsenek arra szavak, amikor az édesanya világra hoz 5 gyermeket és most megy a hatodik abortuszára. Nulla félelemmel, nulla megbánással. Besikerült, „hova már több, azokat etetni is kell” címszóval megy és ismét a műtőasztalra fekszik.
A rendszer alapvetően hibás. Vannak, akiknél szóba sem jöhet, hogy a férfi védekezzen bármilyen formában is, a fogamzásgátló tabletták ára pedig ennek a rétegnek megfizethetetlen. Az abortusz azonban szociális rászorultság esetén ingyenes, így nem kérdés, hogy ezt választják. És igen, ők úgy mennek a terhességmegszakításra, mintha a közértbe mennének.
Az oktatás, a figyelemfelhívás ezekben az esetekben semmit nem ér. 10 éves kor körül már szexuális életet élnek, sok közülük 12 – 13 éves korában már várandós és érkeznek szépen sorban a gyerekek.
Nem kell mondanom, vagy az állami nevelőintézetbe, csecsemőotthonokban kötnek ki ezek a kicsi lelkek vagy végig éhezik a gyermekkorukat.
Nincs jó megoldás. Nagyon nincs.

Kiemelt fotó: Franciscan Media