Mit csinálunk, ha eljön a világvége?

Egy cuki macska és egy emberi főszereplő a legújabb, de talán felesleges folytatásban, a Hang nélkül sorozat harmadik részében tűnik fel. A trilógia legújabb darabja, a Hang nélkül: Első nap, nem hoz újat az előző részekhez képest, és felmerül a kérdés, hogy valóban szükség volt-e erre a filmre.

Az első rész innovatív alapszituációját, a csend kényszerét a második rész már nem tudta felülmúlni, bár a rendezési és technikai megoldások még mindig magas színvonalat képviseltek. A harmadik rész azonban már nem követi az alapötlet továbbvitele helyett inkább visszalép, és a New York-i esőzésben rejlő lehetőségekkel próbál újat mutatni, ami a korábbi részek szigorú szabályait feloldva kevésbé hatásos.

A rendező, Michael Sarnoski, aki az első két részt író és rendező John Krasinski helyett vette át a stafétát, a hang és némaság formai lehetőségei helyett egy lélektani kérdést helyez előtérbe. A film főszereplője egy végstádiumú rákos nő, aki már csak egy utolsó pizzát szeretne enni, és a történet ezen a ponton inkább érzelgős melodrámává válik.

A Hang nélkül: Első nap technikai megvalósítása is hagy kívánnivalót maga után, és a logikai hibák is szemet szúrnak, amelyek az előző részekben nem voltak jellemzőek. A film mégis nézhető marad, részben Lupita Nyong’o Oscar-díjas színésznőnek köszönhetően, aki kifejező mimikájával és játékával kiemelkedik még a cuki macska szereplő mellett is.

A Hang nélkül sorozat harmadik része tehát megosztó lehet a rajongók körében, és kérdéses, hogy szükség van-e további folytatásokra, ha a színvonal egyre csökken.