Ukrán háborús dezinformáció-áradat: honnan tudhatjuk, mi igaz és mi nem az?

A háború első áldozata az igazság, tartja a mondás, és az elmúlt több mint két év bőségesen visszaigazolta ezt. A tények csak egyik vagy másik narratíva szűrőjén keresztül jutnak el hozzánk, s a megmondó emberek bármely okfejtés-kezdeményre azonnal címkét biggyesztenek. Ha valaki a nemzetközi rendszer alapszabályaihoz ragaszkodna, akkor „háborúpárti”, ha az eszkalációt kerülné és fenntartható stabilitást keres, akkor „Putyin-bérenc áruló”. Ettől azonban nem lesz kevésbé helytálló érv sem a stratégiai egyensúlyra törekvés, sem a nemzetközi jog. S hogy a temérdek bizonytalanság közepette mi nyújthat mégis némi fogódzót? A térkép, a józan ész és… az irodalom.

Jogos bizalmatlanság

Ez vagy az a hír gyakran derült égből villámcsapásként hat a nyugati narratívát gyanútlan jóindulattal követők számára. Különösen, mivel az „I’m vaccinated” (beoltattam magam) profilképeiket seperc alatt ukrán zászlóra cserélő véleményformáló körök közellenségnek kiáltottak ki bárkit, aki az egyendiskurzust némiképp árnyalta volna. Hivatalosan tehát Kijev másfél éven át halmozott diadalt diadalra, a döntő győzelemhez mindig már csak az éppen következő dollár- és eurószázmilliós csomagra volt szüksége – teljességgel érthetetlen miként fenyegetheti mégis összeomlás a harctéren. Putyin elnök 2022 tavaszától van fél lábbal a sírban, hol rejtélyes kór, hol puccs végez mindjárt vele – ehhez képest máig virgoncan nyilatkozgat és szólal fel a különböző eseményeken. Az agressziót követően Moszkva állítólag nemzetközi pária lett – akkor hogy lehet, hogy mégis a Nyugat retteg saját pozícióiért és tűnik egyre inkább elszigetelve?

Eretnekség volt megkérdőjelezni, hogy a gazdasági szankciókkal a Nyugat tényleg képes lesz-e Oroszországot „egykettőre térdre kényszeríteni”, miként annak kétségbe vonása is, hogy saját gázvezetékének felrobbantása mögött egészen bizonyosan Moszkva áll. Ám az orosz gazdaság továbbra is talpon, az Északi Áramlat szabotálásáról pedig ma már nemigen hallani, különösen amióta a legismertebb amerikai oknyomozó riporter, Seymour Hersch szerint a Fehér Házba, az európai országok diszkrét kutakodása alapján pedig Ukrajnába vezet minden szál. A Kreml propagandistájának bélyegeztek bárkit, aki Moszkva sokezres atomarzenáljára és Oroszország sarokba szorítása esetén az atomháború veszélyére figyelmeztetett – majd maga a CNN számolt be arról, hogy a Fehér Ház és a Pentagon nagyon is komolyan veszi ezeket a forgatókönyveket.

Ukrajna semleges státusza a kulcs

„A tárgyalások, melyek véget vethettek volna az ukrajnai háborúnak” címet viselő írás alapjaiban forgatja fel a hivatalos narratívát. Részben azért, mert a résztvevők aprólékos beszámolóira, illetve konkrét dokumentum-tervezetekre támaszkodva bizonyítja: alig pár héttel a háború kitörése után igenis kézzelfogható közelségbe került a béke. Az orosz és az ukrán fél másfél hónap alatt csaknem véglegesített egy megállapodást, mely lezárta volna a háborút, nemzetközi biztonsági garanciákat biztosított volna Ukrajna számára, utat nyitva az örökös semleges státusz felé.

A nyugati hatalmak és Oroszország közösen elköteleznék magukat annak érdekében, hogy egyik oldalnak se kelljen attól tartania, hogy a másik felé billen Ukrajna – ezzel megszűnne köztük az ebből eredő konfliktus kockázata. Az 1994-es Budapesti Memorandumból okulva immár nem annyi lenne csupán a „garancia”, hogy ha Ukrajnát megtámadják, a felek az ENSZ BT-hez fordulnak. Ellenkezőleg: a Foreign Affairs cikk szerzői által „sziklaszilárdnak” minősített biztosíték a NATO 5. cikkénél is konkrétabb lett volna. Tételes felsorolásra kerültek ugyanis a felek által adott esetben életbe léptetendő intézkedések, köztük a repülési tilalmi zóna (amit a mostani konfliktusban az ukránok hiába kértek). Kijev úgy érvelt, hogy Washington számára mindez minimális kockázatot jelentene, hiszen aláíró félként Moszkva tisztában van vele és nyilvánosan elfogadja, hogy agresszió esetén a többi fél köteles közbelépni Ukrajna védelmében.

Hasznos támpont a tragédia

Az ukrán NATO-csatlakozás éveken át tartó nyugati erőltetése semmi esetre sem menti fel az orosz agressziót. Az USA Nemzetbiztonsági Tanácsának korábbi Európa-ügyi igazgatója, Charles Kupchan maga is úgy vélte: az ukrán NATO-csatlakozással kapcsolatos orosz aggályok részben érthetők, hiszen „a nagyhatalmak nem szeretik, amikor az ajtajuk előtt más nagyhatalmak jelennek meg”. Elég csak egy pillantást vetni a térképre, hogy lássuk, Putyin elnök orosz szempontból nem túlzott, amikor azt mondta: „Oroszországnak nincs hova hátrálnia”. A kiváló amerikai geopolitikai elemző, Robert Kaplan legutóbbi könyvének „A tragikus elme” címet adta. Ebben az ókori görög drámaírókat és Shakespeare-t idézve mutat rá a háború, illetve a háború eshetőségét is magukban hordozó politikai döntések feloldhatatlan dilemmáira. A tragédia eredeti értelmében nem az, amikor a gonosz ügy legyőzi a jót, hanem amikor az egyik jó (mondjuk az agresszor megbüntetése, a nemzetközi jog betartatása) egy másik jóval (például az eszkaláció elkerülésével és a hatalmi erőegyensúlyon alapuló stabilitás megteremtésével) szemben marad alul. Vagy fordítva. Ez nem a jó és a gonosz rajzfilmszerű küzdelme, hanem két egyaránt becsülendő szempont összecsapása. Kaplan szerint a klasszikusok olvasása talán hozzájárulhat egy összetettebb, kevésbé leegyszerűsítő gondolkodáshoz.