Száz négyszögöl éden – Építészeti rémálommá vált a városlakók álma, a víkendház

Az utóbbi száz év során kétszer is előfordult, hogy a hatalom a középosztály boldogítására használta fel a nyaralótelkek parcellázását, ami mára minden fontosabb üdülőterületen botrányos látványt nyújt. A Gellérthegytől kezdve a Balaton szittyós partjáig terjedő nyaralóépítési láz eredményeként a városlakók álma, a víkendház, építészeti rémálommá vált.

Nem volt ez olyan régen, amikor a pesti polgárok nyaranta átköltöztek a Dunán túlra, hogy friss levegőn és zöld környezetben töltődhessenek fel. A trianoni döntés és a devizavásárlás korlátozása után a magyarok a Dunakanyar és a Balaton felé fordultak, ahol elegáns villák és nyári lakok kezdtek elterjedni. Ezek a házikók gyakran kapcsolódtak a paraszti építészet praktikumaihoz, és személyre szabott neveket kaptak, mint például a korabeli Margitok és Máriák, akik Babává, Médyvé vagy Lulivá avanzsáltak.

A harmincas években a parcellázási hevület és a tőke, valamint az állam összefogása révén rengeteg új nyaralótelep jött létre. A családok sokszor alkalmazotti hitelek segítségével vásárolták meg a telkeket, amelyek ára a közművesítés után többszörösére nőtt.

Az úgynevezett weekendházak divatja is ekkor indult be, amelyeket akár alumíniumból, bőrből vagy betonból is építettek. Kozma Lajos tervezett fapanelekből összerakható bungalót, és más újdonságok is megjelentek, mint például az impregnált iglufélék vagy a betonépületek.

A második világháború után sok család huzamosabb időre költözött a bungalókba, és még örülhettek is, ha nem nagyobb villát kaptak, mert azokat gyakran államosították.

Az 1970-es évekre minden negyedik budapestinek lett víkendtelke, és Pest megyében 30 ezer üdülőingatlan mellett további 22 ezer telket ígértek parcellázni. Az emberek nyerészkedni kezdtek, megvásárolták a telkeket, majd a közművesítés után többszörös áron adták el.

Egy 1971-es minisztertanácsi rendelet szigorú szabályokat vezetett be, amelyek szerint egy család csak egy üdülőingatlant tarthatott, és részt kellett vállalniuk a közművesítés és járdaépítés költségeiből. Ennek ellenére a vízpartokat és erdei lankákat beterítő nyaralótömeg vegyes képet mutatott.

Az Erdért faházak például a Tüzép által forgalmazott könnyen összeszerelhető típusépületek voltak, amelyeket másra nem használható faanyagból készítettek. A keresletet a hazai gyártó nem tudta kielégíteni, így lengyel és német faházakat is be kellett szerezni.

A nyaralótelepek világát ma már négy- és nyolclakásos társasházak sorakozása jellemzi, amelyek már nem hagynak helyet a zöldnek. A városból lehordott bútorok és a kerti élet jellegzetességei az utolsó emlékei ennek a korábbi világnak.

Írta: N. Kósa Judit | Képszerkesztő: Virágvölgyi István