Gaál Ildikó a Színművészeti Főiskola elsőéves dokumentumfilm-rendező hallgatója volt, amikor egyik tanára bevitt az órára egy vadonatúj, frissen készült filmet, hogy közösen nézzék meg, aztán beszélgessenek róla. Ez volt a Sose halunk meg, Koltai Róbert első filmje.
Akkor még nem sejthette, hogy pontosan harminc év múlva, túl a film sokadik megnézésén, túl a belőle született musical színházi rendezésén, és túl saját férje, Mucsi Sándor elvesztésén, 2023-ban Koltai Róbert párjaként ünnepli majd a színész 80. születésnapját.
- idézte fel a három évtizeddel ezelőtt történteket Gaál Ildikó, aki hét éve él együtt Koltaival.
A szöveg, ami róla és vele született, afféle „szubjektív monográfia”, amely tizenöt filmet és több mint harminc évet ölel fel. Álljon itt egy idézet a könyvből kedvcsinálónak:
Gaál Ildikó: Robi, te filmrendezőnek tartod magad?
Koltai Róbert: Ha másvalaki kérdezné tőlem, hogy filmrendező vagyok-e vagy sem, és még azt is kérné, hogy röviden válaszoljak, akkor először csúnyán néznék rá, aztán azt válaszolnám, hogy természetesen nem. Nem vagyok filmrendező. Én színész vagyok, akinek úgy alakult a sorsa, hogy filmeket is rendezhetett.
A válasz fontosabbik része, hogy nem tudtam volna bármilyen filmet csinálni bármilyen témában, ahogy azt egy profi filmrendező tenné talán, csakis olyat, legalábbis kezdetben, amihez nagyon fontos személyes közöm volt. Persze komoly írói segítséggel, de a saját történeteim beépítésével készültek ezek a forgatókönyvek. Ugyanis addigra, mire a rendezés a közelembe jött, már játszottam filmen több fontos szerepet, és ez segített abban, hogy értsem, miképpen mesél el egy történetet a film műfaja.
Talán furcsa, de nekem a filmrendezés is egy szerep volt. Játék, ha úgy jobban tetszik. Persze nagyon komoly, élvezetes játék. Mert attól még senki nem lesz filmrendező, hogy el tud mesélni egy történetet, még attól sem, ha érdekesen. Azt, hogy egy érdekesen elmesélt történetből hogyan lesz érdekesen, jól összerakott film, nos, azt lassan tanultam meg. Sok hónapos, sokéves munka egy-egy film előkészítése, amiben szerencsére soha nem hagytak magamra. És most mondom a legfontosabbat: a legfontosabb mindig a CSAPAT!
Fotó: Wolfy
