Miért szeretjük jobban azokat, akik szívességet kérnek tőlünk?
Ha valaki megkérdezné tőlünk, kit kedvelünk jobban, aki szívességet tesz nekünk, vagy azt, aki szívességet kér tőlünk, akkor a legtöbben egyből rávágnánk, hogy természetesen az előbbit, hiszen – úgy tűnik – jó szándékú, ami kivívja szimpátiánkat. Csakhogy a valóságban (sokszor) éppen fordítva történik és azokat szeretjük (meg) jobban, akik szívességet kérnek tőlünk.
Ez a furcsa ellentmondás már 1969-ben szemet szúrt két pszichológusnak, akik híres kísérletükben először igazolták a természetellenesnek tetsző emberi viselkedés létezését. 74 önkéntest vontak egy versenybe, és azt ígérték, hogy a legjobban teljesítők pénzjutalmat kapnak. A verseny után három csoportra osztották őket. Az első csoportot személyesen a vezető kutató kereste meg, és megkérte őket, hogy adják vissza neki az elnyert pénzösszeget, mondván, a költségeket ő fedezte, ám kissé elszámolta magát és kifutott a privát büdzséjéből. A második csoportot az asszisztense kereste meg, és ő is arra kérte a résztvevőket, hogy adják vissza a pénzt, mivel a pszichológiai részleg vérszegény költségvetését kimerítette a pénzjutalmak kifizetése. A harmadik csoport tagjait békén hagyták és megtarthatták a pénznyereményt. Majd megkérték az összes résztvevőt, értékeljék, mennyire szimpatikus számukra a vezető kutató. Az első csoport szimpatizált leginkább a pszichológussal, még a harmadik, békén hagyott csoport tagjainál is jobban kedvelték a tudóst. Az asszisztens kérése viszont nem keltett különösebb rokonszenvet.
Megint felbukkan Ben Franklin
Azóta többször is megismételték a szívességkérő kísérletet, hasonló eredménnyel, és azzal is szembesültek, hogy még az sem számított, mennyi pénzt kértek a résztvevőktől, csak a közvetlen, személyes szívességkérés aktusa volt lényeges. A konklúzió pedig úgy szólt, hogy amikor valaki szívességet tesz egy másik embernek, megkedveli a szívességet kérőt.
Az emberi természetnek ez a furcsa, paradox megnyilvánulása már az amerikai alapító atyának, Benjamin Franklinnek is feltűnt, aki felvilágosodott polihisztorként – mielőtt alkotmányozásra adta volna fejét – feltalálta a villámhárítót, a bifokális lencsét, egy kandallónál több meleget adni képes kályhatípust (Franklin-kályha), megfogalmazta a töltésmegmaradás törvényét, tőle származik a pozitív és negatív elektromos töltések elnevezés, felfigyelt a Mexikói-öbölből Nyugat-Európa felé folyó óceáni Golf-áramlásra, és mindemellett volt ideje még az emberi kapcsolatokat is tanulmányozni.
Ezért lennénk szívélyesek?
A jelenség Ben Franklin-effektusként vonult be a pszichológiába. Egyes kutatók a kognitív disszonanciával magyarázzák a paradoxont. A kognitív disszonancia azzal a folyamatosan velünk élő pszichológiai konfliktussal, amivel ezernyi formában mindannyian nap mint nap megvívunk. A kognitív ellentmondás kényelmetlenségét pedig úgy oldotta fel, hogy győzött a jobbik énje, és inkább kölcsönadta a könyvét, miközben valamennyire meg is kedvelte a későbbi alapító atyát.
Génjeinkbe van kódolva
Mások szerint a kognitív disszonancia sok mindent megmagyaráz, de a Ben Franklin-effektust nem igazán. Egy 2015-ös tanulmány szerint inkább az állhat a barátságosra váltó viselkedés mögött, hogy mi, emberek alapvetően jó kapcsolatok kialakítására törekszünk embertársainkkal, ennek egyik kézenfekvő módja pedig, hogy szívességet teszünk másoknak. Elemi hajtóerőnk, hogy megbecsült tagjai legyünk valamilyen közösségnek. Már csak azért is, mert mindig is csak egy közösség tagjaként volt lehetséges a túlélés.
Ha röviden kellene megfogalmazni a szívességnyújtás lényegét, akkor az úgy szól, hogy szeretünk hasznosak lenni, ezért szeretjük azokat, akik lehetőséget adnak erre.
Egy napon majd én is kérek tőled egy szívességet...
Sok mindent nem tudunk még a Ben Franklin-effektusról. Például, hogy ugyanúgy érvényesül-e a különböző kultúrákban, vagy, hogy egyes közösségek hajlamosabbak-e szívességre, mint mások? De az sem teljesen világos, hol vannak a határok? Van-e olyan pont, amelyen túl a kérés nem szimpátiát, hanem ellenszenvet vált ki?
