A dzsesszénekes és a síron túli üzenet

Vacsorázunk apámmal, már harmadszor szed a majonézes krumpliból, ami elég meglepő, tekintettel arra, hogy tíz éve halott. A kávénál kissé elkomorul az arca, és azt mondja: ez az utolsó napod. Na, basszus, mondom neki, szólhattál volna korábban is, már este hat óra van, hogy lesz most időm megcsinálni mindazt, amit az utolsó időszakra tartogattam. Apám is jót kacag, aztán megkérdezi, maradt-e még a zserbóból, lenyomtatná vele a majonézes krumplit.

Kinyitom a szemem, a nagy fekete semmit látom. Igaza lett apámnak, meghaltam. Csak az gyanús kicsit, hogy izzadságszagot érzek. Tapogatni kezdem az arcom, ráeszmélek, hogy tegnap este felvettem a szemtakarót. Lerántom, elém tárul a megszokott kép: a hálószobám. Mégsem haltam meg, apámat csak álmodhattam, bár eléggé valóságosnak tűnt a vacsorázás.

Kávét főzök, szigorúan koffeinmentes, egyszer 170 volt a vérnyomásom és nagyon beparáztam, hogy agyvérzést kapok. Mindenki azt mondja, ihatnék normális kávét, de én ragaszkodom saját szabályaimhoz, mint ahogyan ahhoz is, hogy nincs tésztaevés, mert akkor visszahízom a nagy szenvedés árán leharcolt kilókat.

Sütök két tükörtojást, olaj nélkül. Megvettem a méregdrága elektromos, kerámiaburkolatú kütyüt, hogy ne tapadjon le semmi, ha zsiradékmentesen sütök. Emiatt gyakran összeveszem a pasimmal, szerinte ugyanis kell a szervezetnek a zsír. A tojáshoz kenyér helyett salátát eszem, nem jó, de megszoktam. Szénhidrátot nem viszek be a szervezetembe. Mióta lefogytam, a színpadon is jobban mutatok. Nem mondtam még, hogy dzsesszénekes vagyok.

Leülök, hogy megegyem a tojást és a salátát, bekapcsolom a laptopom, nézek valami sorozatot, amíg eszem. Így szoktam meg, ez a reggeli rutinom. Most éppen egy krimi van soron, egy nő a sorozatgyilkos, olyan pasikat öl, akik lányokat vernek.

Nézem a sorozatot, és közben fura érzésem támad. Hátranézek, apám a konyhapultnál ül és falatozik. Azt mondja, kenyeret is tarthatnék itthon, mert anélkül nem jó a kolbász. Mi a frászt keresel már megint itt?, kiabálok vele, és közben arra gondolok, hogy mégsem álom volt a tegnap esti vacsora.

A délelőtti próbán azon töröm a fejem, el kellene lopnom a bár lelakatolt tárlójában őrzött drága szaxofont, hogy legalább egyszer megfújhassam. Régóta áhítozom már rá, de senki nem veheti kézbe, félnek, hogy baja lesz. Mondjuk ha az enyém lenne, én sem engedném, hogy mindenki beleköpködjön meg tapogassa. Azt mondják, olyan hangja van, hogy attól még a halottak is feltámadnak.

Szedem a lábam, a cipőim szüntelen azt kopogják, még ma meghalsz, még ma meghalsz. Jól van, gondolom, ha mégis igaz, hogy holnapra hulla leszek, ma legalább még bezabálok. Évek óta nem ettem tésztát, pedig az a kedvencem. Folyton fogyókúrázom, a szénhidrát nem fér bele az étrendembe. De ha holnap végem, nem mindegy? Már elhízni sincs időm.

Este nyolc óra van, megittam öt pohár gin-tonic-ot, és legalább tízszer kinyomtam a telefont, amikor a menedzserem hívott. Biztosan észrevették, hogy mit műveltem a méregdrága szaxofonnal. Szerintem csak azért nem jött még ide, mert azt hiszi, az esti fellépésen úgyis találkozunk. Téved! Én már többé nem lépek fel azoknak az idióta, hozzá nem értő dzsesszanalfabétáknak.

Tíz óra van, egyre szarabbul vagyok. Többször hánytam és ráz a hideg. A telefonomat kikapcsoltam, hogy a menedzserem ne tudjon elérni. Úgy érzem, igaza volt apámnak, ma este tényleg eljön a vég, halálra zabáltam magam.

Kórházi ágyon ébredek, a nővér az infúziós palackkal babrál. Azt mondja, jó sokat aludtam, már dél van. Hamarosan jön a főorvos is, teszi hozzá, majd bizalmasan közli: ezt is túlélte, a műtét remekül sikerült.

Közben érzem, hogy valaki megfogja a kezem és simogatja a homlokom. Ránézek. Anyám az, anyám, aki tavaly meghalt. Apámé után az ő érkezése már szinte meg sem lep. Szia, anyu!, mondom, és mosolyogni próbálok. Szia!, válaszol, és megcsókolja az arcom. Jöttem, ahogy tudtam, mosolyog.