A Milli Vanilli botrány és öröksége – Simon Verhoeven filmrendezővel beszélgettünk

A Milli Vanilli karrierje olyan gyorsan szárnyalt, majd omlott össze, mint kevés másiké a zeneiparban. A nyolcvanas évek végén mindenki őket hallgatta, de amikor kiderült, hogy nem ők éneklik a dalokat, hirtelen minden megváltozott. A tragikus sorsú Rob Pilatus halála és Fab Morvan feledésbe merülése után most Simon Verhoeven rendező Milli Vanilli: Az évszázad botránya című filmjével idézi fel a duó történetét. A német rendezővel a film aktualitásáról, a zenekar tagjaival való kapcsolatáról és a forgatás kihívásairól beszélgettünk.

Simon Verhoeven személyes kötődéssel rendelkezik a Milli Vanilli történetéhez, hiszen Münchenben nőtt fel, és fiatalon látta őket egy klubban, ahol táncosként lettek híresek. A városban már korán terjedtek a pletykák, hogy a duó nem énekel saját dalokat, ami később be is igazolódott. A rendező a zenéjüket is kedvelte, bár nem volt a kedvence, de elismerte a dalok minőségét. Az Egyesült Államokban tanulóként szemtanúja volt a csúcsra jutásuknak és a bukásuknak is, ami különösen közel hozta őt a történethez.

Verhoeven szerint a Milli Vanilli esete ma is releváns, hiszen a közösségi média korában mindenki egy kicsit Milli Vanilli-szerű. Az emberek elfogadják a hamisságot, de ha csalódnak, akkor nagyon dühösek tudnak lenni. A rendező úgy véli, hogy a duó megelőzte a korát, és a fiatalok ma már nem ítélik el őket annyira, mint korábban.

A film elkészítése során Verhoeven nem engedte, hogy az érintettek, mint például Frank Farian vagy Fab Morvan, befolyásolják a művet. A rendező sokat kutatott, interjúkat készített, és a valós eseményeket fikciós elemekkel ötvözve próbálta a legteljesebb képet adni a történetről. A film egyes részei, mint például Rob Pilatus örökbefogadott gyermekként való ábrázolása, fikciók, de mégis hitelesen adják vissza az érzelmeket.

A Milli Vanilli dalai ma már nem hallhatók gyakran, Verhoeven szerint ez részben azért van, mert az érintett szervezetek, mint az MTV vagy a Grammy-díj szervezői, szégyellik a történteket. A rendező azt is megemlítette, hogy a zenés életrajzi filmek gyakran szembesülnek azzal a problémával, hogy az érintettek beleszólnak a film tartalmába, de ő ezt elkerülte.

Verhoeven inspirációt merített az Én, Tonya című filmből, amely hasonlóan abszurd történetet mesél el, és a kettősség, a humor és a dráma keveredése tetszett benne. A Milli Vanilli esete is hasonlóan abszurd, és a rendező szerint a filmnek is meg kell mutatnia ezt az abszurditást.

A Milli Vanilli története a mai fiatalok számára már nem annyira ismert, de a rendező szerint a film segíthet újra felkelteni az érdeklődést irántuk. A duó története sokak számára tanulságos lehet a mai közösségi média által uralt világban.