Életre ítélve – kommentár
Rezzenéstelen arc, napszemüveg mögé bújt tekintet, és mintha mindig ott lenne valamiféle furcsa, cinikus félmosoly. Mindegy, hogy a bíró mit mond, élet vagy halál, börtön vagy szabadság, neki mindez mit sem jelentett.
Magda Marinko lelkén számos ember élete szárad, olyanoké is, akikről sosem hallottunk. Elvette tőlük az életükkel együtt a lehetőséget is, hogy valóra váltsák az álmaikat, hogy felneveljék a gyermekeiket, hogy adjanak valamit a világnak, amivel talán jobbá tették volna. Magda Marinko viszont semmit nem adott, csak szenvedést és szomorúságot.
Egy ilyen ember a többszörösét érdemli annak a rossznak, amit ő követett el. Nem elég, ha magánzárkába zárják, ha kenyéren és vízen tartják. Nem törné meg, ha minden nap agyba-főbe verné valaki, talán még az sem, ha az akasztófa tövében kellene aludnia minden éjjel. Egy ilyen emberből hiányzik mindaz, amitől embernek nevezhetnénk, de a lélek egészen biztosan. Két lábon jár, beszél, gondolkodik. De ettől még nem emberi.
Magda Marinko megúszta a halálbüntetést. Mégis méltó penitenciát kapott: örökre a rácsok mögött marad, és – remélem – körbeveszi őt mindazok lelke, akiktől elvette az életet. És ha ez így van, akkor kívánok neki minél hosszabb ittlétet.
