Világ életemben újságíróskodtam, de mindig haditudósító szerettem volna lenni. Mivel a szerkesztőségek a veszélyre hivatkozva rendre elzárkóztak attól, hogy égiszük alatt háborús zónákba látogassak, nem maradt más választásom, mint hogy saját szakállamra, szabadságom alatt utazzak el ilyen helyekre. Amikor párommal megterveztünk a nyarunkat, az döntötte el az úti célt, hogy hol vannak épp "történések". Emlékszem, szegény hogy meg volt rémülve, amikor a szerbek által elfoglalt Baranya-háromszögben fel akarták borítani a magyar rendszámú autónkat, vagy amikor ránk lőttek a teljesen szétlőtt és kihaltnak hitt Vukováron. De azért hősiesen jött velem Boszniába, Izraelbe, Kambodzsába, Kolumbiába, Csecsenföldre és Örményországba.
Bár hol a Honvédelmi Minisztérium képes magazinjának, hol más lapoknak írtam ezekről az utakról, sosem lett belőlem olyan haditudósító, mint a példaképem, aki öt háborúban fotózott, de azt mondta, annak örülne, ha a névjegyén ez állhatna:
Persze nem ez volt az igazi neve, hisz ő is magyar volt, 1913. október 22-én Friedmann Endre Ernő néven született egy budapesti zsidó családban. Gimnazistaként újságírónak készült, kapcsolatba került Kassák Lajossal és annak avantgárd, baloldali körével. Amikor egy tüntetés után letartóztatták, csak azzal a feltétellel engedték szabadon, hogy érettségi után elhagyja az országot.
1931-től Berlinben tanult újságírást, de miután a gazdasági válság tönkretette szülei cégét, már csak nyomorgott. A Dephot (Deutscher Photodienst) fotóügynökségnél lett kifutófiú, majd labormunkás, idővel tehetségét felismerve riporteri megbízatásokat kapott, így készített emlékezetes képet Trockijról Dániában. Majdnem egész pályafutása során egy kisfilmes Leicával fotózott, a vaku használatát csak a második világháború után tanulta meg.
Az 1933-as náci hatalomátvétel után Párizsba ment, ahol még nagyobb nyomorban élt, de sármja és tehetsége révén sikerült a felszínen maradnia. 1934-ben nagy feltűnést keltő fotóriportot készített a francia igazgatás alatt álló Saar-vidéken a Vu magazinnak, a siker nyomán hamarosan több képes magazin, így az amerikai Time és a brit Illustrated London News számára dolgozhatott.
A kezdetben használt André Fridmann helyett ekkoriban vette fel a Robert Capa művésznevet. Állítólag már a gimnáziumban cápának becézték nagy szája és rámenős természete miatt, de talán az is szerepet játszott a névválasztásban, hogy az hasonlított a bálványozott filmrendező Frank Capra nevére. Barátnőjével, Gerda Taróval azt terjesztették, hogy Capa gazdag amerikai fotós, és műveiket az ő munkáiként adták el. Capa és Taro 1936-ban, a spanyol polgárháború kitörése után szinte rögtön odautazott, ahol a nőt 1937 nyarán egy tank halálra gázolta.
Capa 1936. szeptember 5-én készítette a fotótörténet egyik leghíresebb képét, A milicista halálát, amely azt a pillanatot örökíti meg, amikor egy köztársasági katonát eltalál egy halálos lövés. Jóllehet a fotó megrendezettségét sokan vitatták (és vitatják a mai napig is), az azonnal világhírűvé tette készítőjét. Capát a világ legnagyobb háborús fotósának nevezték, ő pedig hatalmas kockázatokat vállalva gyarapította saját legendáját. Hitvallása így szólt:
1938-ban a japán-kínai háborúból tudósított, a második világháború alatt az amerikai Life magazin haditudósítójaként járta be az észak-afrikai és az olaszországi hadszínteret, fotózott a lebombázott Londonban, gépével ott volt Párizs felszabadulásánál és Berlin elesténél. Az a képe is nagyon ismert, amin a nácik legyőzése után Chartres-ban a város népe gúnyolódva űzi végig az utcákon a leborotvált fejű nőt, akinek egy megszálló német katonától született gyereke.
Részt vett 1944. június 6-án a normandiai partraszállásban, méghozzá a leghevesebb harcokat hozó Omaha Beach partszakaszon, még halálhírét is jelentették a hírügynökségek. De nemhogy meghalt volna, hanem a harcmezőn négy tekercs filmet is elfotózott, ám azokat előhívás közben tönkretették, a 106-ból így mindössze 11 szemcsés képe maradt használható. Ma sem tudni, Capa szándékosan "mozdította be" gépét, vagy a laborhiba a felelős az elmosódott fotókért, a világ számára mindenesetre ezek jelentették és jelentik a D-napot, Steven Spielberget is ezek ihlették a Ryan közlegény megmentése című film megrendezésében.
A háború után elnyerte az amerikai állampolgárságot. 1947-ben megalapította a Magnum fotóügynökséget, amely a szabadúszó-független fényképészek első közös nemzetközi szerve lett. Ha a cég pénzzavarba került, kiment a lóversenyre, ahol nemcsak jó tippeket kapott, de szerencséje is volt, így oldotta meg a likviditási gondokat. A Magnum égisze alatt művészbarátairól, a hétköznapi életről készített sorozatai is megjelentek.
A rendkívül sármos Capa bohém, kártyás, jó ivócimbora, a pezsgő és a szép nők barátja, igazi világpolgár volt, akinek még kedvenc szállodája sem létezett. A legenda szerint a felszabadított Párizsba a francia csapatokat megelőzve, spanyol tankon érkezett és első útja a Ritz szállóba vezetett, ahol a legjobb pezsgőt és szobát kapta. Barátai között tudhatta többek közt Ernest Hemingwayt és Pablo Picassót, szenvedélyes titkos viszony fűzte a színésznő Ingrid Bergmanhoz.
1947-ben John Steinbeckkel a Szovjetunióban járva hetven felvételt készített a vasfüggönyön túl, itt fotózta például a lerombolt Sztálingrád épen maradt úttörőszobrát.
De tudósított az 1948-as izraeli államalapításról és az azt követő háborúról is, a lövésnyomokkal tarkított fal fotója a Negba kibucban akár napjainkban is készülhetett volna. Ezután utazott el az indokínai hadszíntérre, nem sejtve, hogy ott éri majd a halál: 1954. május 25-én a Vörös folyó deltájában, Thai Binhben a legjobb beállítást keresve aknára lépett.
Öccse, Cornell Capa (Friedmann Kornél) szintén fotós volt, akinek felesége, Edith Schwartz jelentősen hozzájárult a fennmaradt anyag rendezéséhez és a New York-i Nemzetközi Fényképészeti Központ (International Center of Photography) 1974-es létrehozásához. Hagyatékából 2008-ban több mint ezerdarabos gyűjteményt vásárolt a Magyar Nemzeti Múzeum. Születésének centenáriumán, 2013-ban nyílt meg Budapesten a róla elnevezett kortárs fotográfiai központ, amely 2014-ben Capa nevét viselő nagydíjat alapított. Idehaza érmét és bélyeget bocsátottak ki a tiszteletére, és felavatták emléktábláját egykori budapesti Városház utcai lakóhelyének falán. A Capa Központban idén júniustól tekinthető meg Robert Capa, a tudósító címmel a munkásságának szentelt első állandó életműkiállítás.
