William Peter Blatty bestsellere, amiből forgatták, már jól ismert volt és a kiszivárgott előzetes információk szerint maga a film nem csupán méltó lett a könyvhöz, hanem túl is szárnyalta azt, arról nem is beszélve, hogy a forgatókönyv alapját egy valódi ördögűzés ihlette. Az Ördögűzőt vetítő mozik előtt hosszú sorok kígyóztak, és voltak, akik száz dollárt is megadtak a jegyüzéreknek, hogy bejuthassanak a vetítésre, ahol végre megtekinthették a legősibb gonoszok egyikének és egy ártatlan kislánynak a lélektani-és fizikai küzdelmét.

Arra sem sok példát lehetett addig látni, hogy maga a közönség is részt vesz az alkotás promóciójában, még ha nem a hagyományosnak mondható módon. Rengetegen rosszul lettek a film megnézése közben, volt, aki szédelegve támolygott ki a teremből, a kint sorban állók pedig emiatt eleve hatalmas várakozással ültek be a következő vetítésre. Az akkori újságok is megírták, hogy a filmnek olyan hatása volt, hogy egy nő elvetélt, többen szívrohamot kaptak, egy fiatal nő pedig kifelé menekülve keményen beparázva azt ismételgette, hogy Jézus, Jézus. Az ördögűző pap szerepét a korszak legnagyobb sztárjai, Paul Newman és Jack Nicholson is a magáénak szerette volna tudni, az alkotók mégis a viszonylag ismeretlen Jason Millert választották, mert jezsuita neveltetésben részesült, így alkatilag közel állt hozzá a karakter. A film másik egyházi kulcsfigurája, Merrin atya viszonylag keveset látható a vásznon, ám hangsúlyos jelenetekben. Arra a Max von Sydow-ra esett a választás, aki Ingmar Bergman művészfilmjeinek kihagyhatatlan aktoraként vált híressé. Pedig a svéd színészt harminc évvel idősebbre kellett maszkírozni a valódi koránál, és tengerentúli mozikban addig alig szerepelt. Az anya szerepében a rendező Audrey Hepburnt óhajtotta volna látni, aki vállalta is, csak épp azzal a feltétellel, hogy a forgatás Rómában zajlik, ami viszont nem fért volna bele a költségvetési keretekbe. Ezt követően Shirley MacLaine, Anne Bancroft és Jane Fonda is mereven visszautasította a felkérést, viszont Ellen Burstyn nagyon határozottan közölte a rendezővel részvételi szándékát, Friedkin pedig beleegyezett.

Linda Blair és William Friedkin

Az ördögűző további érdekessége, hogy a közönség nagyjából fele úgy értelmezte a befejezést, hogy a Gonosz győzött, holott az önfeláldozó papnak sikerült elűzni a démont. Az alkotók azt szerették volna ezzel üzenni, hogy az ember mégis méltó az isteni kegyelemre.

A film tempója ugyan mai szemmel már meglehetősen kimért, de egy fél évszázados filmnek ezt nem lehet felhánytorgatni. A rendező a gonosz öncélú hamisságát tudatos egyoldalúsággal ábrázolja: könyörtelen, pusztító terroristaként, melynek nincs semmilyen célja, hanem bőven megelégszik az általa okozott végső kárhozattal. A szükséges maszkmesteri munkálatokat a legendás alkotó, Dick Smith kivitelezte. Az akkori viszonyok között néhány jelenet kifejezetten progresszív, groteszkbe és meghökkentő, melyek hatása láttán nyilván a katolikus egyház nem különösebben örvendezett. Akkoriban akadtak bőven, akik pusztán okkultista erőszakpornónak titulálták a művet, vagy a film tíz Oscar-jelölése miatt a gála bojkottálásával fenyegetőztek. Az alkotásnak kettőt szobrot sikerült is végül bezsebelnie. Egy horrorfilmnek nem csak a képi, de a hangzásvilága lényeges elem, ami az Ördögűzőt figyelembe véve különösen igaz. A démon megszólaltatásához változatos hangforrások keverékét adták hozzá tónusként. A film zenéjét, a ’70-es években még csak a szárnyait próbálgató Mike Oldfield szerezte, aki ezzel a húzásával rögtön a legnagyobbak között találta magát. A Tubular Bells dallamai döbbenetes atmoszférát teremtettek a filmnek.

Egyébként a forgatási ütemtervvel akkoriban rendesen megcsúsztak az alkotók, mivel az száz nap helyett a duplája lett végül. A nyitányt az ásatásokkal tényleg Irakban rögzítették. Ekkor még nem Szaddám Huszein volt hatalmon, így biztonsági gond nem adódott, viszont az ország nem állt diplomáciai kapcsolatban az Egyesült Államokkal, így oda brit stábot vitt Friedkin. Az amerikai főforgatás zömmel Washingtonban, azaz ténylegesen Georgetownban zajlott. A helyszínek közül természetesen a még napjainkban is sok filmes turistát csalogató MacNeil rezidencia, és a mellette lévő, elhíresült "Exorcist stairs" lépcsősor a legjelentősebb a Prospect Streeten. Nem is egy helyszínt adott a filmnek a szomszédos Georgetown University. Néhány jelenetet pedig New Yorkban rögzítettek. A filmet rengeteg legenda övezi a mai napig, Linda Blair – a főszereplő kislány – depresszióját és forgatási baleseteket is beleértve. A mára már sorozattá bővült alapfilmet, minden idők legjobb horrorjának tarják és nem véletlen, felejthetetlen alkotás, tele rejtett utalásokkal, képi-és gondolati metaforákkal. William Friedkin, a kultfilm rendezője sajnos már nem élhette meg az ötven éves évfordulót, de az biztos, hogy az Ördögűzőn még generációk fognak rettegni vagy épp elgondolkodni.

Fotó: Getty