William Peter Blatty bestsellere, amiből forgatták, már jól ismert volt és a kiszivárgott előzetes információk szerint maga a film nem csupán méltó lett a könyvhöz, hanem túl is szárnyalta azt, arról nem is beszélve, hogy a forgatókönyv alapját egy valódi ördögűzés ihlette. Az Ördögűzőt vetítő mozik előtt hosszú sorok kígyóztak, és voltak, akik száz dollárt is megadtak a jegyüzéreknek, hogy bejuthassanak a vetítésre, ahol végre megtekinthették a legősibb gonoszok egyikének és egy ártatlan kislánynak a lélektani-és fizikai küzdelmét.
Arra sem sok példát lehetett addig látni, hogy maga a közönség is részt vesz az alkotás promóciójában, még ha nem a hagyományosnak mondható módon. Rengetegen rosszul lettek a film megnézése közben, volt, aki szédelegve támolygott ki a teremből, a kint sorban állók pedig emiatt eleve hatalmas várakozással ültek be a következő vetítésre. Az akkori újságok is megírták, hogy a filmnek olyan hatása volt, hogy egy nő elvetélt, többen szívrohamot kaptak, egy fiatal nő pedig kifelé menekülve keményen beparázva azt ismételgette, hogy Jézus, Jézus. Az ördögűző pap szerepét a korszak legnagyobb sztárjai, Paul Newman és Jack Nicholson is a magáénak szerette volna tudni, az alkotók mégis a viszonylag ismeretlen Jason Millert választották, mert jezsuita neveltetésben részesült, így alkatilag közel állt hozzá a karakter. A film másik egyházi kulcsfigurája, Merrin atya viszonylag keveset látható a vásznon, ám hangsúlyos jelenetekben. Arra a Max von Sydow-ra esett a választás, aki Ingmar Bergman művészfilmjeinek kihagyhatatlan aktoraként vált híressé. Pedig a svéd színészt harminc évvel idősebbre kellett maszkírozni a valódi koránál, és tengerentúli mozikban addig alig szerepelt. Az anya szerepében a rendező Audrey Hepburnt óhajtotta volna látni, aki vállalta is, csak épp azzal a feltétellel, hogy a forgatás Rómában zajlik, ami viszont nem fért volna bele a költségvetési keretekbe. Ezt követően Shirley MacLaine, Anne Bancroft és Jane Fonda is mereven visszautasította a felkérést, viszont Ellen Burstyn nagyon határozottan közölte a rendezővel részvételi szándékát, Friedkin pedig beleegyezett.
Linda Blair és William Friedkin
A film tempója ugyan mai szemmel már meglehetősen kimért, de egy fél évszázados filmnek ezt nem lehet felhánytorgatni. A rendező a gonosz öncélú hamisságát tudatos egyoldalúsággal ábrázolja: könyörtelen, pusztító terroristaként, melynek nincs semmilyen célja, hanem bőven megelégszik az általa okozott végső kárhozattal. A szükséges maszkmesteri munkálatokat a legendás alkotó, Dick Smith kivitelezte. Az akkori viszonyok között néhány jelenet kifejezetten progresszív, groteszkbe és meghökkentő, melyek hatása láttán nyilván a katolikus egyház nem különösebben örvendezett. Akkoriban akadtak bőven, akik pusztán okkultista erőszakpornónak titulálták a művet, vagy a film tíz Oscar-jelölése miatt a gála bojkottálásával fenyegetőztek. Az alkotásnak kettőt szobrot sikerült is végül bezsebelnie. Egy horrorfilmnek nem csak a képi, de a hangzásvilága lényeges elem, ami az Ördögűzőt figyelembe véve különösen igaz. A démon megszólaltatásához változatos hangforrások keverékét adták hozzá tónusként. A film zenéjét, a ’70-es években még csak a szárnyait próbálgató Mike Oldfield szerezte, aki ezzel a húzásával rögtön a legnagyobbak között találta magát. A Tubular Bells dallamai döbbenetes atmoszférát teremtettek a filmnek.
Fotó: Getty