Két óra romantikára vágyó asszonyoknak és kérges szívű pasiknak

Lám, ami az amerikaiaknak írországi romantika, az a Németországban élő török kisebbségnek horvát tengerpart. A különbség csak annyi, hogy Írországban birkák rohangálnak az úton, a horvátoknál meg kecskét fejnek. Érdekes próbálkozás a Messzeség című német romantikus film (2023), pedig igazából se nem hús, se nem hal. Ami azonban meglepő: mégsem annyira klisés – mint amennyire lehetne.

Adjunk neki egy esélyt, egy délelőttöt vagy délutánt. Nagy mélységre ne számítsunk, de annak ellenére, hogy a Netflixen fut, mégsem annyira kaptafa. Illetve az, csak máshogyan. Mert olyat azért ritkán látunk, ugye, hogy Zeynep (Naomi Krauss) szenvedhetne életközepi válságban is, de a helyzet az, hogy férje, Ilyas (Adnan Maral) szemet vet egy ifjú séfnőre, s mivel a nagy érzelmi földindulás miatt az anyósa temetését is elfelejti, az asszony úgy dönt, hogy elmegy Horvátországba, ahol az anyja ráhagyott egy házat a tenger partján.

Vagyis az alaphelyzet adott a romantikához. Hiszen mi másra számíthatnánk, mint arra, hogy a ködös és esős német nagyvárosból kiszakadva Zeynep rátalál a boldogságra.

S hogy ez az írás is kicsit tovább tart, mert még olvasni kell ahhoz, hogy megértsük, mitől klisésen nem klisés ez a romantikus félkaptafa, az csakis azért van, mert Zeyneppel sok olyan dolog törénik, amit már szinte biztosan láttunk már más romantikus filmben, de mégsem ugyanaz.

Zeynep ugyanis – szinte hihetetlen, hogy a Netflixen egy romantikus film főhősnője nem úgy néz ki, mint egy tip-topmodell – igazi nő. Ízig-vérig az, bárki lehetne a piacról, a boltból, az étteremből. Combjai nem futnak a nyakáig, az sem érdekli, milyen tartományban áll meg a súlyát mutató mérleg mutatója, és nem is kőgazdag. Ellenben élettel teli, mosolygós, a szeme csillog, és tele van vággyal.

Menekülése Németországból ugyan klisés (apunak csaja lesz, anya meghal, öröksége egy pazar ház a tengerparton, lent, délen), és az sem hihető valóság, ahogyan megérkezik a mesebeli szigetre, és a sötétben botorkálva hullafáradtan zuhan az ágyba. Abba, amelyikben meztelenül alszik Josip (Goran Gogdan).

Merthogy ő adta el a házat Zeynep anyjának, és az alku értelmében addig benne lakhat, amíg Zeynep át nem veszi az ingatlant.

Nos, Zeynep megérkezett, és a házat el akarja adni (micsoda fordulat, ugye, ilyet még soha nem láttunk romantikus filmben...), de ha már sok ilyen filmet láttunk, ne legyen kétségünk: tuti, hogy nem fogja eladni.

Így már csak azt kell megvárni, hogy kiderüljön, Zeynep hány perc alatt jön össze Josippal, a film melyik etapjában lesznek egymáséi, és attól sem kell tartanunk, hogy ne toppanna be váratlanul a férj, immár horvát agancsokkal a fején, valamint Zeynep lánya, aki – mivel ez Netflix – mindkét nemhez vonzódik, de most éppen egy lányba szerelmes.

Vagyis lesz itt mindenféle kalamajka, nyomulós ingatlanos, csók és tábortűz, az esti tengernek éneklő horvát férfikórus, kíváncsi kecske, vízen elsírt bánat.

Josip amúgy rendes ember, de csalódott a nőkben (a feleségét a bátyja szerette el). Nyers, akár a kőszáli kecske, őszinte, mint a dalmát bukószél, és otromba, mert érzelmi intelligenciájának szintje olyan alacsonyra apadt, hogy észre sem veszi, mert nem érdekli, hogy bármit mond vagy tesz, azzal megbántja az amúgy is sebzett Zeynepet. A nő telefonját simán a tengerbe veti, és még az alakformáló női testrucit is meggyújtja – hiszen számára Zeynep nélküle is vonzó teremtés.

Zeynep meg felgyújt egy horvát alsónadrágot – és ezen nekünk derülnünk kellene.

Ám, és ez tényleg különös, minden sutasága és kliséje ellenére a Messzeség nézhető film. No alighanem kétszer – másfélszer, talán. Mert a romantika itt végre nem luxus, nem is kápráztató. Zeynep nem topmodell, Josipról nem is szólva, ő sem Adonisz, nem éppen Delon...

Olyan történet ez – és éppen a szereplői miatt az –, amelyben központi kérdés, hogy mindenkinek joga van megtalálni a lelki békéjét, a mindennapokhoz szükséges harmóniát.

Az operatőri munka (Katharina Bühler) éppen annyit tesz ehhez hozzá, hogy a szemünk előtt megelevenedő képeslapok között lapozgathatunk, a zene pedig olyan, mint a sült bárányhoz felszolgált salátára öntött szósz, amitől az ízek még mélyebbé válnak. Vanessa Jopp rendező alighanem megértett valamit abból, hogy a klisét is lehet úgy csomagolni, hogy az ne űzzön el a képernyő elől.