Hitler „csodafegyvere” nem hozta a várt eredményt

A második világháborúban bevetett V–1 repülő bombák nem gyakoroltak jelentős hatást a háború kimenetelére, és nem érték el a szövetségesek pusztító szőnyegbombázásainak hatását.

A németek már 1936 végén megkezdték egy pilóta nélküli „repülő bomba” fejlesztését, de hamar rájöttek, hogy a kor technológiájával nem lehetett távirányítással, nagy távolságból, mégis nagy pontossággal célra vezetni a bombát. A projektet 1941-ben, szerényebb célkitűzésekkel újraindították, és a Fieseler vállalat által fejlesztett Fi-103 kódnevű repülő bomba első próbája 1942 decemberében történt meg.

A szövetségesek bombázásai egyre nagyobb károkat okoztak Németországban, de az Fi-103 harci bevetését többször is elhalasztották. Az első kilövésre szervezett alakulatot 1943 novemberében állították fel, de a parancs a bevetésre váratott magára. Csak a normandiai partraszállás után, amikor Hitler rádöbbent, hogy a Wehrmacht nem tudja gyorsan visszaverni az angolszász csapatokat, döntött a repülő bombák bevetése mellett. A V–1-eseket csak addig lehetett például Londont elérni, amíg a németek birtokolták a La Manche-csatorna partvidékének a brit partokhoz legközelebb fekvő részeit.

Az első támadás 1944. június 13-án történt, amikor tíz robotrepülőgépet lőttek ki, és az első Londonban csapódott be, nyolc civil halálát okozva. A kilövőállások 1944. októberi elfoglalásáig majdnem minden nap megszólaltak a légvédelmi szirénák Nagy-Britanniában.

A V–1, amely egy kezdetleges robotpilótával és egy pörgettyűs iránytűvel vezette magát a cél felé, nagyjából 640 km/órás sebességgel repült, és 850 kilogrammos robbanófejet szállított, nem vált be csodafegyverként. A kilőtt bombák jelentős része nem érte el a célt, és a brit légvédelem és légierő hatékonyan vadászott rájuk. Habár a londoniak biztonságérzetét rombolta a fenyegetés, a háború menetére a V–1 nem volt hatással, és nem érte el a szövetségesek bombázásainak erejét.

A szövetségesek előrenyomulásával a V–1 támadások megszűntek, és a németek a megmaradt bombákat a felszabaduló belga nagyvárosok ellen vetették be. A V–1 szerepét a nehezebben megállítható V–2 ballisztikus rakéta vette át, de összességében hasonlóan csekély eredménnyel. Mind a V–1, mind a V–2 a hidegháború fegyvereinek prototípusaként szolgált, és a szerzett tapasztalatok segítették az első amerikai robotrepülőgépek tervezőit.