Az ősi tojáshéjak megváltoztatják a háziszárnyasok történetét
Új kutatások szerint a csirkéket Közép-Ázsia déli részén már az i. e. 400-tól a középkorig széles körben tenyésztették, és terjedésüket valószínűleg az ősi Selyemút segítette elő. A házityúk elterjedésének fő mozgatórugója a tojástermelés szezonális jellegének megszüntetése volt Eurázsiában és Északkelet-Afrikában.
A házityúk, vagyis a Gallus gallus domesticus, a világ egyik legnagyobb gazdasági jelentőségű állata, de eredete és elterjedése az ókori világban eddig homályban maradt. A fejlett régészeti módszerek azonban rávilágítottak, hogy számos korábban csirkemaradványnak hitt csontlelet valójában vadmadarakhoz tartozik.
Egy nemzetközi kutatócsoport, amely régészekből, történészekből és biomolekuláris tudósokból áll, a Nature Communications folyóiratban publikált tanulmányban mutatta be a tyúktartás legkorábbi egyértelmű bizonyítékait. A kutatás során 12 régészeti lelőhelyről származó, körülbelül 1500 évet felölelő tojáshéjtöredékeket elemeztek, amelyek alapján kimutatták, hogy a csirkéket i. e. 400-tól i. sz. 1000-ig széles körben tenyésztették Közép-Ázsiában, és valószínűleg az ősi Selyemút mentén terjedtek el.
A tojáshéjak bősége arra utal, hogy a madarak szezonon kívül is tojtak, ami a termékeny tojástermelés miatt tette őket vonzóvá az ősi népek számára. A kutatók több tízezer tojáshéjtöredéket gyűjtöttek össze a Selyemút közép-ázsiai fő folyosója mentén található lelőhelyekről, majd a ZooMS biomolekuláris elemzési módszerrel azonosították a tojások eredetét. Ez a módszer fehérjejelekre támaszkodik, és gyorsabb, valamint költséghatékonyabb lehetőséget nyújt, mint a genetikai elemzés.
Dr. Carli Peters, a Max Planck Geoantropológiai Intézet kutatója és az új tanulmány első szerzője szerint a ZooMS módszer segítségével fény deríthető a múltbeli ember-állat interakciókra.
A tojáshéjdarabok csirkékként való azonosítása és azok bőséges előfordulása a lelőhelyeken arra enged következtetni, hogy a madarak gyakrabban tojhattak, mint vadon élő ősük, a bankivatyúk. Dr. Robert Spengler, a Domestication and Anthropogenic Evolution kutatócsoport vezetője és a tanulmány vezető kutatója szerint ez a legkorábbi bizonyíték a szezonális tojásrakás elvesztésére.
Az új tanulmány választ ad a tyúk és a tojás ősrégi rejtélyére, és rámutat, hogy a házityúk kiváló tojóképessége tette azzá a globálisan elterjedt gazdasági jelentőségű háziszárnyassá, amelyet ma ismerünk. A kutatók remélik, hogy a tanulmány bemutatja az új, költséghatékony módszerek és az interdiszciplináris együttműködés lehetőségeit a múlt régóta fennálló kérdéseinek megválaszolásában.
