Lenin egy középosztálybeli család nyolc gyermeke közül harmadikként, Vlagyimir Iljics Uljanov néven született 1870. április 22-én Szimbirszkben, amit tiszteletére Uljanovszkra neveztek át, és a mai napig így hívják.
Nézetei azután radikalizálódtak, hogy 1887-ben a cár meggyilkolására szőtt összeesküvésben részt vevő bátyját felakasztották.

A kazanyi egyetem jogi karáról fél évvel később kicsapták, és a család vidéki dácsájára száműzték. Anyja közbenjárására 1891-ben magánúton ügyvédi vizsgát tehetett ugyan, de soha nem praktizált.
Ehelyett inkább Marx, Plehanov és Csernisevszkij műveit tanulmányozta, és földalatti szervezkedésekben vett részt. Ekkoriban fejtette ki, hogy a munkásoknak és a parasztoknak egymással szövetségben kell a hatalmat megragadniuk. 1895-ben letartóztatták, majd 1897-ben három évre Szibériába száműzték, ettől kezdve a hivatásos forradalmárok életét élte. A száműzetésben vette feleségül a mozgalomban megismert Nagyezsda Krupszkaját, és ekkor vette fel a szibériai Léna folyóra utaló Lenin nevet.
Kiszabadulása után, 1900-ban emigrált, a következő másfél évtized nagy részét Nyugat-Európában töltötte. Münchenben részt vett az Iszkra című lap megalapításában, és rövidesen ő vált az orosz emigráns mozgalom fő ideológusává. 1901-ben megjelent Mi a teendő című írásának fő tézise szerint Oroszországban a proletariátus nem eléggé öntudatos, ezért a munkáshatalmat a hivatásos forradalmároknak kell kívülről megteremteniük, pártjukat pedig a demokratikus centralizmusnak, az abszolút pártfegyelemnek kell jellemeznie. Hívei alkották a többségit jelentő bolsevik frakciót az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártban, a mensevik (kisebbségi) frakcióval szemben. (A párt neve csak 1918-ban változott Oroszországi Kommunista Pártra.)
Az 1905-ös orosz forradalom idején Lenin hazatért, de a bukás után ismét emigrációba kényszerült. Az első világháború kitörésekor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Krakkóban internálták, de Oroszország-ellenes tevékenysége miatt a semleges Svájcba utazhatott. A háborút a birodalmak imperialista küzdelmének nevezte, amelyet az osztályok közti harccá kell változtatni. Azt is kifejtette, hogy a szocialista forradalom Marx nézeteivel ellentétben nem ott fog győzni, ahol a munkásmozgalom a legerősebb, hanem épp a leggyengébb láncszemnek tartott Oroszországban, innen indul majd a világforradalmi hullám.
Oroszországban 1917 februárjában forradalom buktatta meg II. Miklós cárt, a békére vágyó munkások és katonák szovjeteket (tanácsokat) hoztak létre. A forradalom hírére Lenin is hazatért: az Oroszországgal hadban álló Németország azt remélte, hogy tevékenysége gyengítheti az orosz kormányt, ezért engedélyezte, hogy titokban Szentpétervárra utazzon. Még pénzt is adtak neki, emiatt az a teória is elterjedt, hogy a németek fizetett ügynöke volt.
Az immár bolsevik többségű városi tanácsokra alapozva 1917. október 25-én (a Gergely-naptár szerint november 7-én) a bolsevikok elfoglalták a kormány székhelyét, a szentpétervári Téli Palotát, és átvették a hatalmat. Miután az alkotmányozó gyűlési választásokon nem szereztek többséget, a gyűlést 1918 januárjában egyszerűen szétkergették.
Mivel a remélt forradalmi hullám csak nem akart jönni Európában, a Lenin vezette kormány 1918 márciusában Breszt-Litovszkban megalázó feltételekkel békét kötött Németországgal. Nem sokkal később kitört a három évig tartó, több millió áldozatot követelő polgárháború, amely az újonnan megszervezett Vörös Hadsereg győzelmével zárult.
Ebben nagy szerepe volt a hadikommunizmus bevezetésének és annak, hogy Lenin (aki ellen 1918 augusztusában merényletet kíséreltek meg) elrendelte a forradalmi terrort: az osztályellenségnek minősítetteket kivégezték vagy bebörtönözték, felállították az első büntetőtáborokat.

A hatalmát megszilárdító Lenin felszámolta a pártokat, és megtorolta a párton belüli elhajlásokat is. 1922 decemberében, miután véglegessé vált, hogy a világforradalom nem tör ki, az elvileg egyenrangú Szovjet-Oroszország, az Ukrán, a Fehérorosz és a Kaukázusontúli Szovjet Szocialista Köztársaság létrehozta a Szovjetuniót.
Lenin kritikával szemlélte művét és a vezetésen belüli harcokat. Akaratát azonban romló egészségi állapota miatt egyre kevésbé tudta érvényesíteni, politikai végrendeletét Sztálin eltitkolta, ami nem is csoda, hiszen abban éppen attól óvott, hogy őt válasszák meg utódjául a párt vezetőjének. Lenin két újabb szélütés után, 1924. január 21-én halt meg, ravatalához egymilliónál többen járultak. Holttestét – özvegyének tiltakozása ellenére – bebalzsamozták, és a moszkvai Vörös téren emelt mauzóleumban helyezték el.
A nevéhez fűződő ideológia, a leninizmus hozta létre az első totalitárius államot, és a második világháború után hosszú évtizedekre meghatározta a szovjet érdekszféra országai, így Magyarország sorsát is.