Bár a Camille-ról talán egy nő képe sejlik fel előttünk, hogy ne férjen hozzá kétség, a teljes neve Jacob Abraham Camille Pissarro volt. 1830. július 10-én született Charlotte Amalie-ben, a karib-tengeri dán koronagyarmat Saint Thomas szigetén. 12 éves korában jómódú, zsidó származású kereskedő apja beíratta egy Párizs melletti internátusba, ahol hamar felfedezték képzőművészi tehetségét. Ennek ellenére 1847-ben visszatért szülőföldjére, ahol apja akarata szerint a családi vállalkozásban dolgozott, szenvedélyének csak a szabadidejében élt.
Saint Thomason barátkozott össze Fritz Melbye dán festővel, az ő bátorítására végül a festészetet választotta hivatásul. 1852-ben Venezuelába szöktek, és minden idejüket az alkotásnak szentelték.Pissarro 25 évesen visszatért Párizsba, ahol Anton Melbye festő segédjeként dolgozott, és művészeti tanulmányokat folytatott. A párizsi École des Beaux-Arts-ra járt, de annak akadémizmusa miatt Camille Corot-hoz fordult, ő ihlette a szabadban való, plein air festészetre. Corot mellett Gustave Courbet realizmusa és Jean-Francois Millet falusi tárgyú képei hatottak még rá.
1859-ben beiratkozott az Académie Suisse-be, megismerte Paul Cézanne-t és Claude Monet-t, majd Pierre-Auguste Renoirt és Édouard Manet-ét is. Montmorency-i táj című képét még abban az évben elfogadta a Párizsi Szalon, későbbi műveit azonban elutasították. Az 1860-as években a Guerbois kávéház művésztársaságához csatlakozott. 1863-ban az Elutasítottak Szalonján (Salon des Refusés) tűnt fel. Korai sötét korszakát, mely a barbizoniak, köztük Charles-Francois Daubigny hatására alakult ki, 1866-tól a levegő és a fény vibrálását érzékeltető kompozíciók váltották fel. A fiatal kritikus, Émile Zola elragadtatva dicsérte műveit.
Pissarro 1870 körül gyakran festett együtt Monet-val és Renoirral, állványaikat egymás mellé állították fel és vászonra rögzítették a látványt. Pissarro képein a hétköznapi életüket élő emberi alakok kaptak hangsúlyt. A porosz-francia háború kitörésekor Angliába menekült, Londonban Monet-val közösen tanulmányozták William Turner és John Constable tájképfestészetét. 1871-ben feleségül vette élettársát, Julie Vellay-t, anyja korábbi szolgálóját.
Londonban ismerkedett meg az impresszionistákat felkaroló francia műkereskedővel, Paul Durand-Ruel-lel is. A háború után visszatért Louveciennes-be, ahol házát kifosztva találta, az otthagyott 1500 vászonból (Monet-képek is voltak köztük) mindössze 40 került elő.
1872-ben Pontoise-ba költözött, ahová követte őt Paul Cézanne, majd később Paul Gauguin is. Pissarro rendszeresen Párizsba utazott, hogy újra felvegye a kapcsolatot az impresszionistákkal (Cézanne, Monet, Manet, Renoir és Degas), összefogja őket és megszervezzék kiállításaikat.
Cézanne stílusához közelítve átlós ecsetvonásokkal fokozta a fényhatásokat, a színeket pedig a háttérben szétszórt foltokkal és egymást keresztező vonásokkal hangsúlyozta. A technikai kísérletezés révén kapcsolatba került Paul Signac-kal és Georges Seurat-val, elmerült a színelméletben és a pointillista stílus tanulmányozásában, majd 1885-86-ban velük, a későbbi neoimpresszionistákkal állított ki.
Pissarro a Durand-Ruel galériában rendezett 1892-es önálló tárlata után, ahol sikert arattak párizsi és vidéki képei, visszatért korábbi impresszionista stílusához. Az 1890-es évektől szembaja nem engedte, hogy a szabadban dolgozzon, így legtöbb képét - a francia fővárosról, illetve Rouen, Le Havre és Dieppe városokról - gyakran erkélyekről és hotelablakokból festette, ami egyéni rálátást biztosított neki az utakra, terekre, hidakra. Többször megfestette ugyanazt a képet különböző napszakokban, évszakokban, így érzékeltetve a természet változását.
Sok neoimpresszionistához hasonlóan ő is foglalkozott az anarchizmus eszméivel. A Marie Francois Sadi Carnot francia elnök elleni 1894-es merénylet után őt is körözték, ezért Belgiumba menekült. Ott ismerte meg az építész-tervező Henry van de Velde-t. A pointillizmussal kapcsolatos tapasztalatait később a hozzá írt levélben fejtette ki.
A Franciaországot megosztó Dreyfus-ügy a francia művésztársadalmat is megosztotta, a zsidó származású Pissarro szót emelt az egyre erősödő antiszemitizmus ellen. A Dreyfus elleni vádak visszavonását már nem érte meg, 1903 novemberében Párizsban halt meg, a Pere Lachaise temetőben nyugszik.
