Villámcsapás végzett a barátjával, az egész életét meghatározta

A nemrégiben elhunyt Paul Auster írót Franciaországban rocksztárként ünnepelték, de hazájában, az Egyesült Államokban is rajongtak érte, igaz, másképp, mint Európában – mondta az Indexnek Pék Zoltán, az amerikai sikerszerző magyar fordítója.

Idén, április utolsó napján halt meg Paul Auster, a bestseller New York-trilógia írója. Másfél évvel ezelőtt diagnosztizálták tüdőrákkal, ennek szövődményeibe halt bele – erősítette meg egyik kollégája. Auster gyakran foglalkozott a véletlen, a lehetőség és a sors kérdéskörével, erősen stilizált, posztmodern fikciói egyből felismerhetővé tették írásait. 77 éves volt.

A szerző 1947-ben született Newarkban. Interjúiban sokat mesélt a gyerekkoráról, az egyik legdurvább történetnek az 1995-ben megjelent esszéjében állított emléket. Tizennégy évesen egy nyári táborban vakációzott, és barátaival egy erődben sétált, amikor az eget sötét fellegek lepték el. A vihar kellős közepébe kerültek, az eső olyan hevesen esett, hogy olyat se azelőtt, se azután nem látott. A villámok földbe állt lándzsaként zuhantak a magasból. Egy kis rétre értek, a vihart egy szögesdrót-kerítés alatt akarták túlvészelni. Egyenként hasra ereszkedtek. A villám lecsapott, és fiatal Auster annyit érzékelt, hogy a 2-3 méterre lévő barátja többé már nem mozdult. Az eset, amelyre azóta is minden nap gondolt, megváltoztatta az életét. Még az életművén is mély nyomott hagyott, hiszen a 4321-ben hasonló eset történik.

Franciaországban gyakorlatilag rocksztárként ünneplik Austert, mondja az amerikai sikerszerző magyar fordítója, Pék Zoltán. Ezt támasztja alá az is, hogy az író számos francia irodalmi díjat bezsebelt. Auster híresen érdeklődött Európa iránt, Párizsban élt is. Több interjújában elmondta, hogy mások mellett Beckett és Kafka is nagy hatással volt rá. A franciák valószínűleg ezért érezték közel magukhoz. Ám Pék Zoltán nem gondolja, hogy az írót az Egyesült Államokban kevésbé kedvelnék – pedig vannak, akik így vélik. Szerinte inkább másfajta rajongás övezi.

Paul Auster regényíró korszaka több részre választható. Az első az 1987-ben megjelent New York-trilógiától a Timbuktuig (1999) tart, aztán jött a filmezés. A The New York Times 1990 karácsonyán publikálta az Auggie Wren's Christmas Story című novelláját. A filmrendező Wayne Wang is olvasta, és többszöri találkozásuk után készültek 1995-ben a Füst és az Egy füst alatt – Beindulva című filmek. Auster írta a forgatókönyvet és társrendezőként is közreműködött. A Füst elnyerte az Independent Spirit Award for Best First Screenplay díjat A legjobb első forgatókönyv kategóriában, és a Bodil-díjat.

Ezután jött egy második korszak a regényekben, amelyet már Pék Zoltán fordított. Ezek közé tartozik Az illúziók könyve, Az orákulum éjszakája, a 4321, és a Sunset Park. Persze Pék Zoltán is elsőként a New York-trilógiát olvasta, amelyet amúgy a szakma és az olvasók is Auster főműveként emlegetnek.

Pék Zoltán kétszer is találkozott Austerrel. Először Londonban, egy felolvasó-esten, a kétezeres évek elején. Az esemény egy hatalmas színházteremben volt, Pék ekkor tapasztalhatta meg először, hogy Auster mekkora népszerűségnek örvend. Második alkalommal New Yorkban látogatta meg a világhírű szerzőt. Tudta, hogy megyek. Beszéltem az ügynökséggel, akik megadták a telefonszámát, mondták, hívjam fel. Azt hittem, valahol összefutunk majd egy kávéra, de meghívott az otthonába. Fél napot együtt töltöttünk. Beszélgettünk, megmutatta a házát, a könyveit. Elmondta, hogy a saját könyvei külföldi kiadásaira nagyon büszke – fogalmazott a műfordító.

Ám Auster tragédiával is szembesült: fia, Daniel, 2022 áprilisában kábítószer-túladagolás következtében halt meg. Egy év múlva pedig Auster felesége, Siri Hustvedt arról számolt be, hogy férjét rákkal kezelik – amelyet előző év decemberében diagnosztizáltak.

Az idén megjelent utolsó regénye – Baumgartner – magyarul a 21. Század Kiadó gondozásában jelent meg. A történet egy megözvegyült, 70 éves íróról szól. Pék Zoltán úgy gondolja, hogy ez a könyv „méltó lezárása az életműnek.” Ugyanis amikor a szerző ezt írta, már tudta, halálos beteg. Az ember nem tudja nem így olvasni, és így még inkább megható.Úgy véli, szép regény, de nem bánta volna, ha kétszer ilyen vastag (188 oldal), mert Auster legtöbbször a 300 oldalas regényeket írt, „kivéve a 4321, amely mintegy 900 oldalas, és érdekes módon felfelé lóg ki az életműből.” A beszélgetés ezen pontján egyből visszakérdeztünk, hogy ez miért érdekes. Pék Zoltán elmagyarázta, hogy az, amit a szerző gondol magáról, és ahogy a világ vélekedik róla, ritkán egyezik meg. Az Egyesült Államokban minden fontos író mániája, hogy megírja a nagy amerikai regényt, némelyeknek sikerült. Auster is így vágott bele a munkába, én meg attól féltem, hogy nem lesz jó. Ugyanis a legtöbb írónak megvan a maga bejáratott hossza, az övé 300, legfeljebb 350 oldal. Azok a regények ütöttek is, ahogy kell. Ilyen a New York-trilógia, a Leviatán és a Holdpalota is, amelyek tökéletesen működnek. Ha egy szerző kilép ebből a formából, nem mindig jár sikerrel, hiszen a több nem feltétlen jobb. Pék úgy véli, hogy a 4321 nem hozott újat, igazából ugyanazokat az eszközöket használta, mint korábban. Attól tartott, hogy emiatt az emberek nem fogják végigolvasni a könyvet, ám nem így történt. Meglepődve tapasztalta, hogy szeretik, sőt olyanok is nekiálltak elolvasni, akik azelőtt nem ismerték az amerikai írót.

Pék Zoltán úgy véli, hogy Paul Auster egyedi hangot képviselt, nemcsak az amerikai, hanem a világirodalomban is. Abban bízik, hogy regényei nem avulnak el, és évtizedek múlva is élvezettel olvassák.