A gasztronómia mint diplomáciai eszköz
Bár sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni, a gasztronómia fontos eleme az egyes országok kulturális erőkivetítésének, és ezt sok esetben a kormányok komoly kampányokkal támasztják alá.
A döner kebab már régen kiszorította a currywurstot, mint a berliniek kedvenc gyorséttermi étele, és ma már mindenütt jelen van, így sokkal többet kell tartalmaznia, mint zamatos, fűszerezett húscsíkokat, amelyeket salátával és szószokkal pitában tálalnak. A németek egykor a fagylalt vagy a sör árával mérték az áremelkedést, ma azonban az újságok azt közlik, hogy hány kebabot lehet megvenni egy óra munka árán. Az ellátási lánc sokkjai és a háború miatt az árak az egekbe szöktek, ami árstopot követelő politikusok megjelenéséhez vezetett. "Beszéljen Putyinnal, négy eurót akarok fizetni egy kebabért!" – kiabálta egy demonstráló 2022-ben a kancellárnak. A döner-diplomácia létező dolog, amit Frank-Walter Steinmeier német elnök is megtapasztalt, amikor egy berlini kebab-étterem tulajdonosa elkísérte őt törökországi állami látogatására, egy 60 kilós húsdarabot is magával vitt, ami a német-török barátság szimbólumaként szolgált. Ezt a cselekedetet Ugur Sahin és Ozlem Tureci, a BioNTech céget megalapító házaspár kritizálta, míg Eberhard Seidel, a Döner: A Turkish-German Cultural History című könyv szerzője badarságnak nevezte.
Minden híres konyha vonzza a mítoszokat. A döner eredetét az Oszmán Birodalomba helyezik, ahol valószínűleg az északnyugat-törökországi Bursában találták fel a függőleges sütési technikát. Az 1970-es években néhány nyugat-németországi török vendégmunkás kebabozót nyitott, miután bezárták a gyárakat és bányákat, ahol dolgoztak. A dönert a német ízléshez igazították, elkészítették a hármas szószt, amelyet minden magára valamit is adó standnak kínálnia kell – fűszeres, fokhagymás és csípős –, és kenyérben tálalták. Az újabb bevándorlók új irányokba vitték a dönert, mint például a berlini Schöneberg kerületben található Rüyam Kebabban, ahol zöldséges dönert szolgálnak fel, és a személyzet, amely nem törökökből, hanem arabokból áll, a szokásos salátához sárgarépát és padlizsánt adott, így az étel nemcsak ízletes, de az Instagramon is remekül mutat.
Hillary Clinton volt amerikai külügyminiszter az ételt a kapcsolatok ápolásának „legrégebbi diplomáciai eszközének” nevezte, amelyet gyakran használnak az együttműködések javításának reményében. "Az étel a legerőteljesebb eszköz. Aki az ételhez való hozzáférést ellenőrzi, az irányítja a tárgyalásokat" – véli Maria Velez de Berliner elemző. Margaret Thatcher brit miniszterelnök esetében ez igaznak bizonyult, amikor 1979-ben az Európai Tanács egyik ülésén Giscard d'Estaing francia elnök vacsoraszünetet akart tartani, Thatcher azonban nem volt hajlandó befejezni az ülést a döntés meghozatala előtt, és az este előrehaladtával sikerült d'Estaing-el egyre inkább elfogadtatnia a javaslatait.
A puha hatalom kifejezést Joseph Nye politológus vezette be. Nye szerint a puha hatalom az a képesség, hogy más feleket rávegyen arra, hogy saját magától törekedjen a mi érdekünknek megfelelő eredményeket elérni, a vonzalom segítségével alakítva a preferenciákat. Sok teoretikus ma már ragaszkodik hozzá, hogy a gasztronómia szintén része a soft-powernek. Christian John Reynolds a Food Studies című szaklapban írt tanulmányában a japán sushi-kultúrát említi példaként, amely egyszerre része a puha hatalomnak és a kulturális propagandának. A sushi sikeresen exportálták a világ minden tájára, és a világ nagyvárosai virágzó szusiéttermekkel büszkélkedhetnek, amelyek mind japán ételeket, főzési technikákat és (bizonyos mértékig) japán ideológiát, kultúrá és életmódot exportálnak. A japán kormány a sushi-kultúrához viszonyult, és szakértői testületet hozott létre, amely világszerte ellenőrizte a japán éttermek hitelességét.
Amikor a fagyi visszanyal, Kína „puha szuperhatalommá” szeretne válni, de a kínai étkezési kultúra globális terjesztése során a kulturális „üzenetek” és az előállított ételek hitelessége elveszett, és csak korlátozottan hasznosult. A nyugati gyorsétteremláncok lettek az elit kifejezői a kínai gondolkodásban, míg a külföldi kínai gyorséttermek inkább az olcsóság és az igénytelenség érzetét közvetítik. A nyugati típusú gyorséttermi étkezés a kínaiak számára szokatlan fogalom volt a McDonalds 1975-ös hongkongi és a Kentucky Fried Chicken 1987-es pekingi bevezetése előtt. A kínai kormány tárt karokkal fogadta a vállalatokat, mivel szerintük jelenlétük Kína modernizációját mutatta, de a nyugati gyorséttermek a nyugati értékeket kínálták, és a kínai fogyasztók megértették, hogy a nyugati gyorséttermi ételek fogyasztása szimbolikus élményt jelent.
A kormányzati hátszél példáját a Global Thai kezdeményezés mutatja, amelyet a thaiföldi kormány 2002-ben indított útjára a thaiföldi éttermek számának növelése érdekében. A „Thai Select” címkét olyan éttermek tanúsítására hozták létre, amelyek thai szakácsokat és személyzetet alkalmaznak, thai ételeket szerepeltetnek az étlapjukon, és Thaiföldről importált alapanyagokat és edényeket használnak. Dél-Korea is hasonló stratégiát alkalmazott a Koreai konyha a világnak kampányával, amely a koreai ételek (vagy hansik) népszerűsítését célozta meg. Tajvan a kulináris turizmust használta az önérvényesítés nem konfrontatív módjaként, kihasználva a globalizált kulináris kozmopolitizmus nyújtotta lehetőségeket.
A gasztronómia történelmileg fontos szerepet játszott a nemzetek közötti hivatalos találkozókon, tárgyalásokon és kulturális cserékben. Winston Churchill brit miniszterelnök az „asztali diplomáciát” központi eszköznek tekintette, és Richard Nixon amerikai elnök 1972-es vacsorája Csu En-laj kínai kormányfővel, amikor evőpálcikával evett, ugyanolyan fontos volt az Egyesült Államok és Kína közötti kapcsolatok kialakításában, mint a sokkal híresebb ping-pong-diplomácia.