Marianna D. Birnbaum: A tökéletesség elvesztése és az élet művészete

Marianna D. Birnbaum, a magyar származású irodalom- és kultúrtörténész, aki hosszú éveken át volt a Közép-európai Egyetem vendégprofesszora, és a University of California, Los Angeles kutatóprofesszora, életútjáról és munkásságáról mesélt egy soproni szállodában.

Marianna D. Birnbaum 1934 áprilisában született Budapesten, egy jómódú zsidó családban. Gyermekkorának vége tízéves korában ért véget, amikor rádöbbent, hogy szülei sem tudják megvédeni. Az iskolatársai irigyelték őt a jómódúsága miatt, később pedig azért, mert a szülei túlélték a háborút. Birnbaum sosem engedte, hogy a múlt borzalmai megkeserítsék az életét, inkább erőt merített belőlük és megírta történeteit. Magyarországon többek között az Esterházy-kalauz című kötetével vált ismertté, amelyet további művek követtek. Idősebb korára, saját szavaival élve, „kibújt belőle a zsidó”.

A Láthatatlan történetek című kötetével édesanyjának állított emléket, az Apu pedig édesapja élettörténetét dolgozza fel. Apjától, aki háromszor is újrakezdte az életét, mindenét elvették a nácik, majd a kommunisták, és '56-ban mindent hátrahagyott. A család a háború idején bujkált, és a háború után újrakezdtek. Birnbaum harmadik lett a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett országos tanulmányi versenyen, ami lehetővé tette számára az egyetemi tanulmányokat.

1956-ban, már fiatal feleségként, elhagyta az országot és Kaliforniába emigrált. Itt dolgozott és tanult, és az első magyar lett, aki irodalmi doktorátust szerzett az USA-ban. Az egyetemen létrehozta a magyar tanszéket, és a kortárs magyar szerzőket ismertette meg a hallgatókkal. Az Esterházy fordítói szeminárium jelentős állomása lett életének, és Esterházy Péterrel mély barátságot kötött. Birnbaum több mint harminc éven át volt Esterházy írói munkásságának részese, segítője és barátja.

Los Angeles-i otthonában világhírű írók és tudósok fordultak meg, és könyvtárában mindenki hagyott valamilyen nyomot. Rengeteget olvas, és fontosnak tartja a fordítások minőségét. A magyar közélet eseményeiről naprakész, és bár nem politizál, a CEU sorsa érzékenyen érinti. A CEU-t az ország büszkeségének tartja, és ostobaságnak véli az ellehetetlenítését. Ma már nem tanít, de ír, és saját idejét osztja be.