A tanácselnök, aki kiskirályként uralkodott

A '90-es évek elején még idegenül csengő "polgármester" és "főpolgármester" kifejezések ma már mindennaposak, de egykor a "tanácselnök" volt az, aki jelentős hatalommal bírt, és mindenki a kedvét kereste. A tanácselnöki rendszer mindössze négy évtizedig élt, 1950-ben fogadta el a parlament a Tanács Törvényt, amely meghatározta a megyei és városi tanácsok ülésezési gyakoriságát.

A döntéshozatalban a pártbizottságok játszották a főszerepet, és a megyei első titkárok vagy tanácselnökök gyakran kiskirályként viselkedtek, különösen a távolabbi megyékben, ahol a vadászatok és az úri mulatságok jelentették a hatalom színterét. A nagyobb városokban és megyékben a tanácselnöki posztokra csak a párttagság és az MSZMP támogatásával lehetett pályázni.

A Kádár-kori választások alapjait a Hazafias Népfront Országos Tanácsa egy 1973-as kiadványban rögzítette, ahol a választók szerepe korlátozott volt, és a tanács döntött a végrehajtó bizottság, valamint az első számú vezető személyéről. A választási kampányok idején plakátok és szórólapok nélkül, lejárató uszítás nélkül zajlottak, mivel a nyomdákat és fénymásolókat tilos volt személyes célokra használni.

A rendszerváltás után sok tanácselnök átmentette pozícióját, például Pásztor Béla, aki 1965-ben lett tanácselnök Veresegyházon, és 25 évig vezetett tanácsként, majd további 32 évig polgármesterként. Budapesten azonban a tanácselnöki pozíciót nem lehetett átmenteni, a leghosszabb ideig Szépvölgyi János töltötte be, 1971 és 1986 között, majd rövid ideig Iványi Pál és Bielek József követte, míg Demszky Gábor öt cikluson keresztül vezette a fővárost.

Ma már a polgármesteri hivatalok befolyása korlátozottabb, nem osztanak lakásokat, mint a tanácsok idején, hanem inkább a közösségi fejlesztésekkel, hivatalokkal és intézmények működtetésével foglalkoznak.