És jött egy Trabant

Nem, semmi emlékem nincs a Trabantról. Nekünk Zsigulink volt, és emlékszem, hogy nagyapám vitt minket a friss autó első útján Dombegyházára. Apám mondjuk, sosem tanulta meg a csúsztatott kuplungot, csak beleugrott, gáz és fék, mi meg később minden utazáson hánytunk az öcsémmel.

Egy alkalommal, a híres ’87-es havazás idején, amikor a hó vállig ért, csak a Trabantok tudtak felmenni a Diósárok úton. A büszke Zsigulik és Daciák lenn küzdöttek, de a Trabantokkal sikerült őket felvontatni, egyiket a másik után.

Nagyapám Tata melletti sváb volt, az anyukája csak németül beszélt. Dombegyházán nagyapámnak lett a legkülönlegesebb gyümölcsöse, mert a rokonoktól Németországból kapott magokat, amiket ráoltott a magyar fajtákra.

Nagyapám hivatásos sofőr volt, és amikor Budán éltünk, ő is velünk tartott. Ha metsző szél fúj, még mindig várom az érzést, ahogy a hatalmas kezével óvatosan a szám elé rakja a frissen vasalt zsebkendőjét, hogy ne kapkodjam be a hideg levegőt.

Volt egy haverom, aki rallyzott a Trabantjával. Kicsit átalakította az autót, és ha bulizni mentünk, gond nélkül befértünk így tizen.

Egy nap jött egy Trabant a hírrel, hogy nagyapám infarktussal a János kórházba került. Anyuval beültünk a Trabantba, ő sírt végig az úton, én pedig szólni sem tudtam a rémülettől.

Gyerekkoromban Dombegyházán minden délután a nagyapám mellére vett minket, és a kánikulát átaludtuk a hűvös szobában. Mire a János kórházba értünk, nagyapám meghalt. Évekig vádoltam magam, de Mami megvigasztalt, mondván, hogy a legnagyobb örömet adtam nagyapámnak.

Szóval, ne beszélgessünk Trabantokról, ok?