A magyar és a román nemzetkép történeti áttekintése
A 19. század második felében a románok és a magyarok közötti ellentétek a nemzeti ébredés következményeként váltak kiélezettebbé. A románok a magyarokat gőgösnek és elnyomónak látták, mely kép erős sztereotípiákon és kortárs tapasztalatokon alapult. A HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének konferenciáján Hegedüs Nicoleta a dualizmus kori románságban élő sztereotípiákat idézte, amelyek szerint a magyarok betegesen büszkék, gyanakvók és elhamarkodottak, hazaszeretetük pedig más nemzetek lekicsinylésével társult.
A nacionalizmus pszichológiai megközelítésben a saját közösség értékeinek túlhangsúlyozását és a rivális közösségek értékeinek lebecsülését jelenti. Romsics Ignác, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem professor emeritusa szerint a nacionalizmusok végső célja a gazdasági erőforrások és az államhatalom megszerzése, vagy részvétel azok kiaknázásában.
Az erdélyi magyarság és a románság viszonyát a történelmi kontextus is befolyásolta. A török kiűzése után Erdély nem tartozott a Magyar Királysághoz, de a két országrész magyarsága kulturális szempontból szimbiózisban élt. A magyar nemzeti büszkeség forrásai közé tartoztak az etnogenezissel kapcsolatos ábrándok is, mint például a hun-magyar rokonság mítosza.
A magyar nemzeti mozgalom céljai között szerepelt Magyarország és Erdély egyesítése, valamint a nemzetiségi lakosság nyelvi és kulturális asszimilációjának előmozdítása. Azonban az erdélyi románság ellenállása és a bécsi udvar elutasító álláspontja miatt ezek a törekvések nem valósultak meg teljes mértékben.
A román nemzeti ébredés előfutárának Inocențiu Micu-Klein tekinthető, aki a románok számbeli fölényét és római eredetét hangoztatta. A román művelődés első nagy fellobbanását az erdélyi triász hozta el, akik a római eredetet és a román nyelv latin jellegét hangsúlyozták.
Az 1860-as években a nemzetiségpolitikai kérdések jelentették a legnagyobb kihívást Magyarországon. Loránd L. Máldi szerint az erdélyi magyar arisztokrácia és értelmiség az unió irányába törekedett, míg a román nemzetiségi mozgalom az egyenjogúsításra és a bécsi centralizmus elveire alapozott politikát folytatott.
A román köztudatban a magyar nemzetkép a legmélyebb érzelmi töltéssel rendelkezik. A dualizmus korának román publicisztikája, emlékiratai és történetírása a magyarokat egyedi megjelenéssel, büszkeséggel és gőggel jellemezte. A magyar nyelv a románok számára kényszerített nyelvként jelent meg, és gyakran a magyar nyelv használata hűtlenségnek számított a nemzet iránt.
Floutier Jérémy történész az 1848-1849-es forradalom és Erdély megítélését vizsgálta a kommunista időszak román és magyar tankönyveiben. Romániában a szocialista pártállam évtizedei során a magyarokat egyre inkább felelősségre vonták, míg Magyarországon a nacionalizmus elutasítása jegyében óvatosan kezelték a testvérországokat érintő kényes kérdéseket.