1944 tavasza: „A zsidótlan Magyarország a megvalósulás stádiumában van”
„Egyik legnagyobb sorskérdésünk volt még két hónappal ezelőtt, a nemzeti életünk minden száján keresztül kígyózó zsidókomplexum. Ma? Csupán technikai kérdés már az egész, és amint vitéz Jaross Andor miniszter mondotta, a zsidótlan Magyarország a megvalósulás stádiumában van” – írta elégedetten a Miskolci Magyar Élet című napilap névtelen szerzője 1944. június 8-án.
A német megszállás után hatalomra került kollaboráns magyar kormányzat példátlan tempót diktált. 1944. március 19. után pár hét alatt sárga csillaggal megjelölte, a társadalomból teljesen kizárta, vagyonától megfosztotta, és fizikailag is elkülönítette a magyar zsidóságot, legkésőbb április végén pedig döntést hozott tömeges deportálásukról. Baky László belügyi államtitkár május 16-án büszkén számolt be a sajtónak, hogy a Tiszántúl keleti részén már 320 000 zsidót zártak gyűjtőtáborokba, és kijelentette, hogy az országból minden zsidót ki fognak telepíteni. Május 15-én pedig el is indultak a deportáló szerelvények Auschwitz–Birkenau felé.
A zsidók teljes állampolgári jogfosztását és deportálásuk végrehajtását az Endre László–Baky László belügyi államtitkár páros szervezte, hathatós német adminisztratív és logisztikai segítséggel. A végrehajtás dandárját azonban a magyar közigazgatási hatóságok végezték. A Horthy Miklós által döntéshozói pozícióba kinevezett két politikus évek óta tanulmányozta, így kiválóan ismerte a náci Németországban és a környező országokban bevezetett zsidóellenes intézkedéseket és azok végrehajtását. A lapok többségének betiltásával pedig a hozzájuk lojális sajtóorgánumok terjeszthették a minden addiginál uszítóbb cikkeket.
A Függetlenség című újság a sárga csillag bevezetésekor a kollektív bűnösség elvét fogalmazta meg, és arról tájékoztatta olvasóit, hogy nem szabad sajnálni a megjelölteket. A sepsiszentgyörgyi Székely Népben Baróthy József úgy fogalmazott, hogy a magyar kormány intézkedései nem pusztán az európai gyakorlatot követik, hanem olyan intézkedés, amely a magyar történelem tényeiben mélyen gyökerezik.
Az Esti Ujság egyik szerkesztőségi cikke pedig úgy fogalmazott, hogy a megjelent kormányrendeletek lezártak egy korszakot, s megnyitottak egy másikat, amelyben gyors, határozott és szervesen összefüggő intézkedések nyugvópontra juttatják a nemzet akaratából a zsidóság sok vihart felvert ügyét.
Az „önvédelem” gyors, átfogó, az élet minden területére kiterjedő és sokkoló volt. Endre László egy 1944. májusi interjúban hálával tartozunk német barátainknak, akik azt tanácsolták, hogy minden intézkedést olyan gyors ütemben hajtsunk végre, ahogy azt a társadalom kívánja. Amikor a sajtó és a közvélemény szükségesnek lát egy intézkedést, csak akkor jön a rendelkezés.
A sajtóban megjelenő zsidóellenes uszítás ellenére a sárga csillag bevezetése nagyobbrészt együttérzést váltott ki a többségi keresztény társadalomból. Évtizedes barátságokat, családi és katonabajtársi szálakat font még szorosabbra a középkori kirekesztést idéző megbélyegzés. Az ilyen – és ehhez hasonló – megnyilvánulások miatt nyilatkozta fenyegetően Bosnyák Zoltán június elején, hogy szembe kell szállnunk az álhumanista jelszavakkal. Nem sajnálhatunk senkit, mert a felszabadulásunkról van szó. Vagy ők, vagy mi. Aki a zsidókat sajnálja, vegye tudomásul, hogy közéjük áll, és élet-halál harcunkban ellenünk fordul.
Voltak azonban olyanok, akik az említett „élet-halál harcot” más, az ország háborús helyzetének szemszögből nézték. Egy névtelen levélíró, aki Endre régi barátjának mondta magát, április 29-én figyelmeztette az államtitkárt a közállapotok szörnyűségeire, s rettenetes eltévelyedésekre, a magyar jellemmel össze nem férő igazságtalanságokra és gaztettekre, amelynek az ország fogja kárát látni.
Az ilyen és hasonló szavak azonban nem hatották meg Endrét vagy Sztójay Dömét, az egyébként nagybeteg miniszterelnököt. Az ő felfogásuk szerint ugyanis végre eljött a pillanat, amikor a német fegyverek árnyékában gyorsan és hatékonyan végrehajthatják az ország „zsidótlanítását”. A külvilág előtt pedig mindezt kormányzói jóváhagyással tették, hiszen kinevezésüket tőle nyerték. Horthy azzal, hogy nyilvánosan nem szólalt fel az ország megszállása ellen, sőt kinevezte a kollaboráns kormányt, máskülönben pedig hallgatásba burkolózott, azt a látszatot keltette, hogy egyetért kormánya intézkedéseivel. A szovjet megszállástól való – jogos – félelem ugyanakkor olyan pályára állította az ország vezetését, így Horthyt is, ami végső soron nemcsak a vidéki zsidóság, hanem az ország nagy részének a pusztulását hozta el. Az efféle intelmeket azonban az új hatalmi tényezők közül senki sem vette komolyan, s az ország nemsokára valóban elsüllyedt a felkavart örvényben.