A véres flitteres ruha meg a cirkuszi gumiember szomorú históriája
Az a nap van, amikor vér, sírás, és botrány is lesz a cirkuszban. Olyan dolgot teszek a manézsban, amire eddig még soha nem volt példa. Félek, hogy alaptalan dicsekvésnek tűnik, amit állítok, pedig higgyetek nekem, minden szavam igaz, s mire a végére értek a történetemnek, megértitek, a világ nem olyan, mint amilyennek eddig hittétek.
Gumiember vagyok, vagyis olyan artista, aki különösen hajlékony, s ezzel a képességével szórakoztat másokat a cirkuszban. Gyakran mondják rám azt is, hogy guminő, de ezt a kifejezést többnyire kikérem magamnak, ugyanis félreérthető. Maradjunk tehát abban, hogy gumiemberként keresem a kenyeremet, s mások szerint is kiemelkedően jó vagyok abban, amit csinálok. Éppen ezért váratlanul ért, amikor a minap a cirkuszigazgató magához hívatott és közölte velem, hogy szedhetem a sátorfámat, ha valami nagy dobással nem állok elő a következő előadáson.
Miután három nap és három éjjel törtem a fejemet, aztán pedig egy egész nap gyakoroltam, ma úgy érzem, készen állok a nagy mutatványra. Az igazgató hiába próbálta kiszedni belőlem a részleteket, nem adtam be a derekam. Arra kértem, bízzon bennem, higgye el, hogy amit ma este bemutatok, megváltoztatja a Föld forgását, de legalábbis mindannyian meggazdagszunk belőle.
A porondmester megint azon az idegesítő fejhangon konferál, amit akkor használ, ha izgatott, amikor igazán tétje van annak, ami következik. Legutóbb akkor hallottam így beszélni, amikor az oroszlánunk leharapta az idomár orrát. Az oroszlánt ugyanis megzavarta a nézőtéren megszólaló halálsikoly, ami egy mobiltelefon csengőhangja volt. Nekiugrott az idomárnak és leharapta az orrát. Másnap az igazgató azt nyilatkozta, ilyen még soha nem fordult elő működése alatt. Az állatot elaltatták, az idomárnak pedig fájdalomdíjul kifizettek egy élethű orrimplantátumot.
A mai előadásra különösen szép és szexi ruhát vettem fel. Minden csupa flitter, elöl és a hátán is mélyen kivágott, pontosan követi a testem vonalát, minden apró részletet megmutat. A közönség már ezt is óriási tapssal jutalmazza. Aztán kézbe veszem a mikrofont és megkérem a nézőket, mindenki maradjon csendben. Akkor se tapsoljanak, ha valami szokatlanul elképesztőt látnak, mondom nekik, aztán leülök egy kényelmes fotelba.
Az óriásfotó mellett kitekeredett pózban ülök és várom, hogy megérkezzen a jel, hogy kezdhetem a produkciómat. A jel ezúttal nem az igazgatótól vagy a porondmestertől jön, hanem valahonnan fentről. Egy ismeretlen dimenzióból, egy olyan helyről, amelyet én is csak tegnap óta ismerek. A jel megérkezik. Erősen koncentrálok, görcsölni kezdek, hasogat a fejem, egész testemben remegek. Hallom, hogy egy éteri hang azt mondja, nyomjak. Megteszem. Pár másodperc, és újszülöttsírás tölti be a manézst. Kibogozom a testem, felállok és magasba emelem a gyereket, akit az imént szültem.
Az újszülött hirtelen növekedni kezd a karjaimban. Leteszem, lábra áll. Copfos kislány lesz belőle, integet és puszit dobál a közönségnek. Másodpercek alatt tinédzserré fejlődik, aztán fiatal lánnyá, negyvenes nővé, majd anyámmá alakul, épp úgy néz ki, mint a mellettem lévő óriásposzteren.
A közönségben ülők többsége ekkor érti meg, hogy az imént saját anyámat szültem meg a porondon. Ováció és tapsvihar következik. Szerényen mosolygok, aztán kézbe veszem a mikrofont. Megköszönöm a tapsot és arra kérem a közönséget, csendesedjenek el, mert újabb mutatvány következik, ami még az előzőnél is nagyobb dobás lesz.
Újfent a manézs közepén állok a reflektorfényben. Izzadok, remegek, nehezen bírok koncentrálni. Azt szuggerálom magamnak, hogy semmi gond nem lesz, hiszen tegnap este egyszer már sikerült megcsinálnom azt, amire most is készülök. S ha ez sikerül, megmarad az állásom, sőt egy sokkal menőbb cirkuszhoz is elszerződhetek jóval több pénzért.
A reflektor anyámra szegeződik, aki újszülöttet szoptat. Kicsikém, mondja hangosan, hát megszülettél? A manézst fényár önti el. Anyám mellett egy flitteres ruha hever a színpadon. Vérfoltos. A közönség pisszenni sem mer. Valaki tapsolni kezd, aztán a többiek is követik. Az igazgató berohan a porondra, megfogja anyám vállát és rázni kezdi. Ez meg mi a fene?!, ordítja. Hová tűnt a gumiemberem? Anyám felemeli a karjában tartott csecsemőt és azt mondja: hát itt van, most szülte meg magát, nem látta az igazgató úr?
Véget ér az előadás, az utolsó néző is elhagyja a cirkuszt. A takarítónő a manézsban sepreget. A porond közepén egy véres flitteres ruhát talál. Felemeli, nézegeti, aztán a fekete szemeteszsákba dobja. Úgy sem kell már ez senkinek, morogja.
Anyám mellét szopom, hófehér és meleg. Nem emlékeztem, hogy ilyen érzés. Arra gondolok, hogy valamit nagyon elrontottam, ugyanis a megszületésem után pár pillanat alatt nekem is fel kellett volna nőnöm, mint ahogyan az anyámmal is történt, miután világra hoztam. Miközben anyám ágyba tesz és betakargat, azon töprengek, hogyan kellene jeleznem neki, hogy beszélni szeretnék az igazgatóval. Ha ide tudná hívni, valahogy megpróbálnám elmagyarázni neki, hogy nem így terveztem a dolgokat, s ha ad még egy utolsó esélyt, nemcsak magamat szülöm meg újra a cirkuszban, de őt is.