Légrádi Gergely: Déli harangszó

Olyan a haja anyának, mint otthon, a ruha pedig nem az övé, itt adhatták neki, mivel mindenkinek ugyanolyat adtak, amit a folyosón is láttam. Anya arca nem változott, csak smink nélkül van, keveset beszél, és azt kéri, mi meséljünk, miközben mosolyog és figyel minket a nagyival. A szeme más, szomorú és fáradt tekintettel néz ránk, pedig annyi idő után végre találkozhatunk, igaz, apa nélkül. Anya azt mondta, értünk tette, engem védett, de miattam nem kellett volna ezt tennie. A nagyi lelkemre kötötte, hogy bármi is történjék, ne sírjak el, és ne hozzam szóba apát.

Próbálok mosolyogni, de valószínűleg csak grimaszra futja, vagy ami még rosszabb, látják, hogy mímelem. Anyám biztos kiszúrja, de igazán örülök, mert ez az első látogatás időtlen idők óta. Beszélőnek hívják ezt az alkalmat, de nehéz itt beszélni, inkább ők meséljenek, hogy legyen mit magammal vinnem a következő látogatásig. Mindent beismertem, nem mintha lett volna mit tagadni, de senkit nem érdekelt, miért tettem. Anyám és a nagyi frizurája olyan, mintha most jöttek volna a fodrásztól, minden hajszál a helyén, de mi nem vagyunk a helyünkön. A déli harangszó mindennap emlékeztet, hogy ki miatt nincs minden a helyén. Anyám ajkai néha megremegnek, máskor harapdálja őket, észre sem veszi.

Megvárakoztattak minket, pedig korán jöttünk, hogy legyen időnk nyugodtan, de nem szabad, hogy a dél itt érjen minket. Az senkinek sem tenne jót. A lányom önvédelemből tette, azért, amit éveken át elszenvedtek attól a szemétládától, és aznap is rájuk támadt. A bíróság nem találta bizonyítottnak, ez volt az ítéletben. Most nekem kell beszélnem, mert a lányom nem akar, az unokám hallgatásba menekült. Az unokám jól viselkedik, nem pityeredett el, és nem hozta szóba az apját, csak a kezei járnak fel és le a combján. Remélem, az anyjának nem tűnik fel.

Még javában tartott a látogatás, amikor a csupasz falra szerelt órára néztek, alig egy perc volt hátra. Az anya biccentett, a látogatók felálltak, majd szó nélkül elindultak az ajtó felé. Elöl a nagymama, mögötte a kislány, fülre tapasztott kézzel. Egyikőjük sem nézett vissza. Ahogy kiléptek a folyosóra, és bezáródott az ajtó, a közeli templomokban megkondultak a harangok. A lány a lépcsők felé rohant, a nagymama a folyosó ablakához lépett, az anya pedig az arcát temette a kezébe. A déli harangszó számos irányból és ritmusban, több hangfekvésben árasztotta el a tereket.