„Bhutánban még tudnak valamit, amit a nyugati társadalmak már elfelejtettek”

Zurbó Dorottya és Arun Bhattarai bhutáni filmrendező második közös dokumentumfilmje, A boldogság ügynöke januárban debütált a Sundance filmfesztiválon, azóta pedig kényelmes tempóban hódítja meg a világot: az alkotók egyik nemzetközi fesztiválról a másikra utaznak.

Zurbó Dorottyával két külföldi út között Budapesten beszélgettünk az apró himalájai királyságról, ahol – mintha csak Örkény találta volna ki egy egyperceséhez – a kormány megbízásából boldogságügynökök járják a sűrű erdőkkel szegélyezett hegyvidéki tájat, hogy egy több órás kérdőívben arról kérdezzék a lakosságot: boldogok-e?

Zurbó Dorottya csak annyit tudott Bhutánról, hogy egy kis ország a Himalájában, mielőtt megismerkedett Arunnal, a film bhutáni társrendezőjével. 2012-ben ismerték meg egymást, amikor a bhutáni Bruttó Nemzeti Boldogság (Gross National Happiness) filozófia nemzetközileg is ismertebbé vált. Ekkor szerveztek egy ENSZ konferenciát, ahol Bhután bemutatta a koncepció irányelveit, és március 20-át bhutáni kezdeményezésre a Boldogság Világnapjaként jelölték ki.

Arunnal a Docnomads Joint Master képzésen találkoztak, ami egy nemzetközi dokumentumfilm-rendező mesterképzés. Arun sokat mesélt Bhutánról, izgatott, az ország ősi kultúrája és elszigeteltsége. Miután megszerezték a diplomát, úgy döntöttek, hogy együtt vágunk bele az első, egész estés dokumentumfilmükbe. Bhutánban a televízió csak 1998-ban jelent meg, a filmipar is nagyon fiatal. Arun az egyetlen képzett dokumentumfilm-rendező Bhutánban.

Az első filmjük, A monostor gyermekei, amit 2017-ben az IDFÁ-n mutattak be, egy apa-fiú konfliktusról szólt a modernizálódó országban. A boldogságinterjúk forgatásakor Zurbó Dorottya soha nem értette a beszélgetéseket. Arunnal kidolgozták a közös munkamódszerüket, félszavakból és tekintetekből is értették egymást.

A vágás több mint egy évig tartott, és azzal párhuzamosan forgattak is. Bhutánban több mint húszféle dialektus létezik. A fordítás nem haladt olyan ritmusban, mint az anyagok érkezése. Gyakran annyira kíváncsiak voltak az új anyagokra, hogy úgy nézték a felvételeket, hogy nem értették, mit mondanak a szereplők.

A A boldogság ügynöke főszereplője, Amber, aki egy kérdezőbiztos, az előző film forgatásakor lett kiválasztva. A koncepció fejlesztésekor több kérdezőbiztossal is találkoztak, de Amber volt a legkarizmatikusabb. A könnyed és közvetlen természete mellett azért esett rá választásuk, mert megérintett minket, hogy annak ellenére, hogy más emberek boldogságát méri, ő maga magányos és szerelemre vágyik.

Amber a 80-as években, kétévesen vesztette el az állampolgárságát a bhutáni asszimilációs intézkedések hatására. A forgatások során derült ki a számunkra ez a konfliktusa. Amikor megismerték, csak annyit tudtak róla, hogy úgy érzi, lassan kifut az időből, mert házasodási korban van.

A film koncepciójának kidolgozásakor tudták, hogy szeretnének a „boldog Bhután” sztereotípia mögé nézni. A társadalom különböző szociális rétegeiből szólaltattak meg embereket. A mellékszereplők kiválasztása során az is fontos szempont volt, hogy kinek a története tud kapcsolódni Amber boldogságkereséséhez.

A boldogságinterjú olyan, mint egy dokumentumfilmes mélyinterjú helyzet. A Boldogság Kutatóközpontban beszélgettek kutatókkal is, hogy megértsék, hogyan dolgozzák fel, és mire használják az adatokat. A Bruttó Nemzeti Boldogság filozófia a negyedik királytól származik. A 90-es évektől naiv oktató műsorokon keresztül szisztematikusan terjeszteni kezdték az ideológiát.

A 148 kérdésből álló boldogságinterjú kilenc területet mér. A felmérés célja, hogy az eredmények elemzése segítse a kormányt abban, hogy intézkedéseivel és programjaival a „még nem boldog” csoportból minél többen kerüljenek át a boldog lakosok közé. A legtöbb bhutáni ember megtiszteléseként éli meg, ha felveszik vele a boldogságinterjút.

Öt évvel ezelőtt, 2019-ben kezdték fejleszteni a filmet. 2020-ban kitört a covid járvány, és Bhután nagyon szigorú karanténszabályokat hozott. 2023 nyarán vették fel az utolsó jeleneteket.

Bhután az ötvenes-hatvanas évekig teljesen elszigetelt volt. A monostor gyermekeiben azt próbálták megragadni, hogyan szűrődik be a globalizáció a korábban nagyon elzárt Bhutánba. Bhután szerintem még keresi a választ arra, hogy hogyan lehet megőrizni a természeti környezetet, a tradicionális kultúrát. Nagyon sok fiatal kivándorol Bhutánból, van egy hatalmas ausztráliai exodus.

A dokumentumfilmeknél mindig nagy kérdés, hogy hol húzódik meg a határ; mit lehet megmutatni, és mi az, amit már nem. Azokat a történeteket és emberi sorsokat mutatták meg a filmben, akiknél éreztünk egyfajta közlési vágyat is. A boldogságkérdőívezés során mindenkitől engedélyt kértünk, hogy rögzíthessük a beszélgetést.

Az a titkos vágyuk, hogy a film hatására esetleg elindul egy társadalmi diskurzus az Amber történetszálában megjelenő nepáli kisebbségi identitásról és az állampolgárság kérdéséről. Ambernek egyébként is ez volt a missziója. A Könnyű leckék főszereplőjével, Kafival a mai napig tartják a kapcsoltot.

A Sundance óta rengeteg fesztiválmeghívást kapott a film. A film alaphelyzete elég abszurd: a kormány megbízására a boldogságügynökök szubjektív életélményeket és érzelmeket számszerűsítenek. Az emberi létezés gyakran fájdalmas, nehézségekkel és veszteségekkel teli. Az már a bhutáni emberek jellemzője, hogy a legnagyobb tragédiákat is sokszor bölcs elfogadással, reményteli jövőbetekintéssel közelítik meg.