Taylor Swiftről megint nem a zenéje miatt beszélünk

Megjelent Taylor Swift tizenegyedik stúdióalbuma 31 új dallal The Tortured Poets Department: The Anthology (TPD) címmel, amely az énekesnő korábbi lemezeinek hangzását idézi elő, és a rajongók ismét találgatják, vajon kihez vagy kiről szólhatnak a dalok.

Taylor Swift sikerének titkát sokan fejtegetik, az biztos, hogy pazar módon alakította ki, hogy rajongói körében egy komplett pletykahálózatot építsen ki. Az énekesnő a közösségi médiát rafináltan és tudatos üzleti érzékkel használja, a zenei műfajokat pedig a trendeknek megfelelően ötvözi. Pályája elején a countryzene balladai narratíváját annyira elsajátította, hogy az emberek könnyedén rá tudnak csatlakozni a naplószerű soraira. A különböző műfajok előadói attitűdjét is könnyen magára ölti, láthattuk már szöszi szomszédlányként, lírai indie folk előadóként, de dögös, bosszúálló nőként is.

A hírnév ellenére felfedi sebezhetőségét a dalszövegeiben, például az Anti-Hero című dalában popba csomagolta mindennapi szorongásait. A 2020-ban bemutatott önéletrajzi dokumentumfilmjében, a Miss Americanában jól érzékelhető, mennyire fontos neki az az imidzs fenntartása, hogy ő csupán egy közülünk, és minket képviselve énekel általános emberi érzésekről. A dokumentumfilmben beszél a megfelelési kényszeréről, és arról, hogy milyen nehéz volt kiállnia a véleménye mellett, miszerint ő Joe Bident támogatta Donald Trump helyett. A Miss Americana azt a képet sugallta Taylor Swiftről, hogy minden mondanivalója megtervezett, ő egy kreált popénekesnő, akinek személyisége azon kell, hogy alapuljon, hogy kedves az emberekkel.

A tizennégyszeres Grammy-díjas amerikai énekes-dalszerző a rajongói számára karakánnak tűnt, amikor 2021-ben megtanította a producereknek és kiadófőnököknek, hogy nagyon rossz emberrel húztak ujjat, amikor eladták az első albumának kiadói jogait. Újra felvette és kiadta saját dalait, amivel támogatást és együttérzést váltott ki a közönségéből. A mostani stúdióalbumának megjelenése után két órával fedte fel, hogy valójában egy duplalemezt ad ki, ami ismét arra ösztönzi a rajongókat, hogy mazsolázgassanak a sorok között.

Az énekesnő indie folk lemezei óta Jack Antonoffal dolgozik, aki produceri munkájával megteremtette a 2010-es évek jellegzetes szintipopos mainstream zenei hangzását. Az album egy meglepő, de jól működő közreműködéssel indul, ahol Swift és Post Malone hangja szépen cseng együtt. A rajongók találgatják, ki lehet az a nárcisztikus férfi, aki így elcsavarta Swift fejét, hiszen az albumot ellepik azok a sorok, amelyek arra tesznek utalást, hogy mély sebeket ejtett a szívén valaki. Az énekesnő 2023 tavaszán egy kusza, ám rövid viszonyba kezdett Matty Healyvel, a 1975 frontemberével, és a lemez címadó dalának soraiban Swift Healynek üzenhet.

A But Daddy I Love Him című dalnál ébredtem rá, hogy Taylor Swift sikerének titka, hogy még mindig kortalannak tűnik a kajla, szerelmes kamaszlány szerepében. Dalszövegeiben visszatérő elem az az általános naivitás, hogy akár meg tudunk változtatni egy érzelmileg elérhetetlen embert. Stephanie Burt, a Harvard angol professzora szerint kifejezetten jó érzéke van az énekesnőnek ahhoz, hogy tudja, mikor illeszkednek jól egymáshoz a szavak. Viszont az interneten több videó is fellelhető, ahol azt a kihívást játsszák az emberek, hogy vajon ki írta, Taylor Swift vagy Shakespeare. Az új lemez azonban elég gyakran önismétlő, és sokszor kifejezetten bárgyú.

Swift ezzel a lemezzel ismét lázban tartja a közönséget, hiszen megint lehet azt nyomozni, hogy a dalok egy röpke futó kalandjáról szólnak, vagy talán előző kapcsolatának, Joe Alwynnek üzen, esetleg jelenlegi szerelméhez, Travis Kelcehez intézi ezeket a sorokat. Ezek szerint ismét nem Taylor Swift zenéje a téma, hanem az, hogy vajon kihez szólhatnak a balladákba burkolt dalszövegek. Az viszont biztos, hogy ezen a lemezen helyet kapó dalok nagyon nem minősülnek költészetnek, csupán leírja egy fiatal lány szerelmének megélését. Ismét.