A Panama-csatorna építése: Mérnöki zsenialitás és emberi tragédia
Az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötő Panama-csatorna megépítése az emberiség egyik legnagyobb mérnöki teljesítménye, ám a 77 kilométer hosszú átjáró kiásása során több ezer ember, becslések szerint akár 25 ezer is életét vesztette. A trópusi betegségek, a rossz munkakörülmények és a munkahelyi balesetek jelentős veszteségeket okoztak, és a művégtaggyártók is jól jártak a projekttel.
Közép-Amerikában egy keskeny földnyelv választja el az Atlanti- és a Csendes-óceánt, amelyen korábban nem volt vízi átjáró, így a hajósoknak Dél-Amerika megkerülésével kellett átjutniuk a másik oldalra. A csatorna megépítésével jelentős idő és pénz takarítható meg, és elkerülhetővé váltak a kockázatos átkelések, mint például a Magellán-szoros vagy a Horn-fok áthajózása.
A Szuezi-csatorna sikeres megnyitása után a francia mérnökök figyelme a Panama-csatorna megépítése felé fordult, amelynek kiásását 1881-ben kezdték el. A projekt azonban számos kihívással nézett szembe, többek között a tervezéskor alábecsülték a környezeti viszonyokat.
Panama trópusi ország lévén, a rendkívül sok csapadék és az elviselhetetlen hőség is megnehezítette a munkát. A sárlavinák és villámárvizek mellett egy földrengés és egy polgárháború is hátráltatta a munkálatokat.
A trópusi betegségek, mint a vérhas, a sárgaláz és a malária, szintén sok áldozatot követeltek. A francia mérnökök háromnegyede az érkezés utáni három hónapon belül meghalt, és egyes becslések szerint az esős évszakban naponta harminc-negyven munkás vesztette életét.
A csatornaépítés során a Karib-térség számos országából érkeztek vendégmunkások, és a projektben több mint ötven országból dolgoztak emberek. A munkások gyakran alacsony fizetésért és gyenge ellátmányért cserébe dolgoztak naponta 10-12 órán át.
A francia mérnökök hét évig küszködtek a csatornaépítéssel, és a környezeti problémák mellett pénzügyi nehézségekkel is szembe kellett nézniük. A költségek alábecslése és a kormányzati segítség hiánya miatt végül csődbe ment a csatornaépítő társaság. Az Egyesült Államok szerint ekkor már körülbelül húszezer munkás halt meg betegségben vagy balesetben.
A munkálatokat 1904-ben folytatták amerikai irányítás alatt, de a sárgaláz és a malária továbbra is komoly problémát jelentett. William Crawford Gorgas főorvos szúnyogirtó kampányának köszönhetően sikerült visszaszorítani a sárgalázat, és a malária áldozatainak száma is csökkent.
1909-re a munkahelyi balesetek váltak a vezető halálokává az építők körében. A Culebra-hegységben történő munkálatok során a dinamit robbantások és a trópusi hőség miatt több tucat munkás vesztette életét.
A munkások súlyos sérüléseket szenvedtek, és az amputációk gyakorisága miatt a művégtaggyártók is piacra leltek. Az A. A. Marks cég vízálló karokat és lábakat gyártott, amelyeket a sérült munkások juttatásként kaptak.
Az Egyesült Államok nyilvántartása szerint 1904 és 1913 között 5855 csatornamunkás halt meg, de a teljes időtartam alatt a becslések szerint 25-27 ezer áldozat esett.