Az 1849. február 26-27-i kápolnai csata után Alfred Windisch-Grätz herceg, a császári erők főparancsnoka – tévesen – úgy vélte, hogy döntő győzelmet aratott, letörte a magyar ellenállást, és az Olmützbe menekült udvarnak küldött diadalittas jelentésében a „lázadó csordák” szétveréséről számolt be. A magyar honvédsereg valójában épségben, töretlen morállal vonult vissza a Tisza bal partjára, hogy felkészüljön a tavaszi hadjáratra.
A császár és környezetének tagjai annyira fellelkesültek a hírtől, hogy elhatározták: életbe léptetik a Franz Stadion belügyminiszter és Felix zu Schwarzenberg miniszterelnök által kidolgozott, abszolutista alkotmányt. Az alaptörvény tervezetén az 1848 novemberében, az udvar Bécsből való elmenekülése után Kremsierbe összehívott osztrák parlament is munkálkodott. Elképzelésük azonban nem nyerte meg az ifjú császár tetszését, aki csak a külpolitikában kapott volna teljhatalmat, minden más téren korlátozni akarták a döntési jogát. Nem csoda hát, hogy I. Ferenc József nem várt a képviselőkre, saját oktrojált alkotmányának kihirdetésével egy időben feloszlatta a gyűlést.
Az olmützi alkotmány számos egyéni szabadságjogot biztosított – így a törvény előtti egyenlőséget, a nyelvi és nemzeti egyenlőséget, eltörölt minden hűbéri alárendeltséget –, alapjában véve azonban centralizált és abszolutista államot teremtett. Az uralkodónak ugyan meg kellett esküdnie a birodalmi alkotmányra, törvényhozási jogait a tartományi és a birodalmi gyűléssel közösen gyakorolta, de abszolút vétójoga volt és bármikor feloszlathatta a parlamentet. Az egész birodalomban és minden koronatartományban őt illette az egy és oszthatatlan végrehajtó hatalom, amelyet a csak neki felelős miniszterek és tisztviselők útján gyakorolt. Összbirodalmi ügyekben csak az uralkodó dönthetett, márpedig szinte minden annak minősült, ami fontos: a hadügy, a külügy, a pénzügy, a kereskedelem, a belbiztonság, továbbá minden olyan hatáskör, amelyet nem utaltak valamely tartományhoz.
Az oktrojált alkotmány értelmében a „szabad, önálló, oszthatatlan és felbonthatatlan alkotmányos ausztriai örökös monarchia” korlátozott önállóságot élvező koronatartományokból állt, ezek közül az ötödik lett az önálló királyságként megszűnt Magyarország. Az alkotmány 71-75. pontja a Magyar Korona területeiből végképp kiszakította Erdélyt, a Határőrvidéket, Horvátországot, Szlavóniát, Dalmáciát, a Tengermelléket és Fiumét, míg a Bácska és a Temesköz a Szerb Vajdaság része lett. A magyar alkotmány ugyan érvényben maradt, de csak amennyiben nem ütközött az új alaptörvénnyel, ami a gyakorlatban az áprilisi törvények visszavonását jelentette.
Tiltakozott ellene a Windisch-Grätz köré csoportosult föderalista arisztokrácia, a cseh liberális ausztroszláv értelmiség, de a jelentős engedményeket kapott, magát mégis becsapottnak érző szerb, román, horvát, szlovák és szász elit is. A magyarokat felbőszítette az oktrojált alkotmány, végső soron ennek tulajdonítható a Habsburg-ház 1849. április 14-i trónfosztása. Az alkotmányt végül maga I. Ferenc József helyezte hatályon kívül 1851. december 31-én, meghirdetve a császári egyeduralmat.
