A Budapest Rendőrfőkapitányság adta közre az esetet, mely szerint senki nem fogott gyanút, amikor egy ötéves kisgyermeket láttak egyedül sétálni az országúton, egyedül.

Az úton, a forgalomból adódóan megannyi autós láthatta a kisgyermeket, de senki nem állt meg, hogy megkérdezze, mi lehet az oka, hogy egy pöttömnyi gyermek egyedül kószál a veszélyes útvonalon, az 1-es Főúton Abda külkerületén.

Ez a történet szerencsés véget ért, hiszen arra járt Gaál Szabolcs r. törzszászlós, a Dunai Vízirendészeti Rendőrkapitányság járőre, aki azonnal megállt a gyerek mellett.

Az ijedt gyermek, miután megnyugodott elárulta a nevét, azt, hogy 5 éves és elmesélte, hogy egy táborban lenne a helye, ahonnan elindult a nagy kalandra.

Természetesen a gyermeket visszaszállították a táborba és értesítették az esetről a szülőket is. Az azonban elgondolkodtató, hogyan lettünk ennyire érzéketlenek?

Társadalomkritika helyett magyarázatot kerestünk az esetre és arra, miként lehetséges, hogy már meg sem fordul a fejünkben, hogy baj esetén segítséget nyújtsunk.

Báró László viselkedéselemző szerint hosszú út vezetett idáig

Fájdalmas jelenség, de nem meglepő. Annyi mindennel találkozunk már a filmekben, hírekben, hogy a legabszurdabb szituációk is nagyon sokszor természetesnek tűnnek. Egész egyszerűen az elmúlt közel 10 év kikapcsolta bennünk a „valami nagyon nem oké gombot”. Ez a jelenség ugyanezt mutatja.
Egyetlen egy sofőrről sem gondolom azt, hogy szívtelen lett volna, egész egyszerűen teljesen természetesnek tűnt, hogy egy gyermek az országúton sétál egyedül. Naponta látunk ilyen és ehhez hasonló képeket reklámokban, sorozatokban, mozifilmeken. Jelenetek, apró bevágások, amikor a naplementében megy a kisgyerek egyedül az úton. Az elme mit tesz? Elfogadja, ítélkezés, felülbírálat nélkül.
Amikor meglátsz egy képeslapot, tegyük fel ugyanerről a szituációról, a naplementében sétál a kisgyermek, plüssmacival a kezében, beteszed a kosárba, odaadod a pénztárosnak és megvásárlod. Tudod miért? Mert szép. Amikor már az életben látod ugyanezt a helyzetet, nem fog bekapcsolni benned a pánik gomb, csak abban az esetben, ha kifejezetten nagy empátiával, beleérző képességgel rendelkezel, vagy hasonló korú gyermek van a családban.
Ugyanez a helyzet megannyi szituációban. Gondoljunk csak bele. Ha 20-30 évvel ezelőtt azt olvastuk, hogy kirabolták Mari nénit vagy megölték Piti bácsit, teljesen kétségbeestünk és napokig azon gondolkodtunk, hogyan lehetséges ez a szörnyűség. Ma mi történik? Bekapcsoljuk a televíziót, a rádiót és tömegével jönnek az ilyen típusú hírek.
Ülsz az autóban, vezetsz és reggel azt hallod, hogy ismét robbantás volt egy háborús övezetben. Mész, sebességet váltasz, jön a következő hír, mondjuk az inflációról. Anélkül, hogy a szemed előtt is megjelenne, az agyad leképezi a történeteket. Robbantás? Repülő hullák, vércafatok, sikoly és fájdalom. Te ebből semmit nem észlelsz, eszedbe sem jut, de tudat alatt a szóhoz képek csatolódnak és így raktározódik el a hír az elme egy kis fiókjában.

Mert az ember nem a stresszre van berendezkedve. Valahogy védekeznie kell az elmének!

Éppen ezért kialakult a riziliencia, azaz az elme, vagy ha úgy jobban tetszik, a lélek ellenálló képessége, ami lehetővé teszi, hogy egy – egy hír hallatán, jelenet láttán ne törjünk össze, ne törjünk meg.
Ezt azonban a ránk zúduló negatív ingerküszöb kitágításával tudtuk csak elérni. Pontosan így fordulhatott elő, hogy az 5 éves kisfiút otthagytuk az út szélén.