Lehoczky Zsuzsa: "A lányom itta meg a levét a havi 38 fellépésnek"

Keserédes a nevetés, ahogy Lehoczky Zsuzsa tükörrel való kapcsolatáról beszél, szomorú a hangja, amint az idő múlását említi, és dacossá válik, amikor a kilókkal folytatott harcáról mesél. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas művész, a Nemzet Színésze 88 esztendős.

A 85. születésnapján megható, felejthetetlen pillanatok közepette elköszönt a közönségtől, és búcsút intett a világot jelentő deszkáknak. De a színháztól nem szakadt el, hiszen ott van minden premieren a nézőtéren, tapsol, és szinte hihetetlen, hogy nem vágyik vissza oda, ahol egykor királynőként ünnepelték.

– Nagyon egyszerű a válaszom erre: rólam aztán senki ne mondja a színpadon állva, hogy édes istenem, ez a Lehoczky Zsuzsa?!

Hiszen remekül tartja magát! S ha valaki csak bóknak szánja, hogy örökifjú, az igazat mond: közel a kilencvenhez harminc kilótól megszabadulni még egy harmincas éveiben járó hölgynek is dicséretére válna.

– Képzelje el, minden pénteken mérem magam! Felállok a mérlegre, és elégedetten állapítom meg, hogy már csak 54 kiló vagyok. Voltam én 85 is, s hogy egy klasszikust idézzek: döngő léptekkel közlekedtem. De nagyon nem éreztem jól magam a bőrömben. Nem koplalok, nem használok semmilyen csodaszert, csak odafigyelek magamra. Gyerekkoromban megtanultam milyen az, amikor keveset eszik az ember.

Azt olvastam valahol, hogy irtózatos szegénységben éltek.

– Apám katonatiszt volt ezredesi rangban, s amikor a második világháború után jött az új rendszer, amit én most nem szeretnék megnevezni, ez nem volt jó pont az új urak, vagy inkább elvtársak szemében. De apám korán meghalt, s így nem kellett sokáig átélni a megaláztatásokat. Anyámmal maradtunk, aki esténként kenyeret árult egy hangulatos étteremben. Sokszor hiányzott ő is, de az étel, a vacsora is. Így aztán fogtam magam, odamentem a vendéglőbe, és szinte könyörögtem, hogy legalább néhány falat kenyeret ehessek. Anyám ezt úgy oldotta meg, hogy úgy tett, mintha a földre ejtett volna néhány szeletet.

Hogy mennyire szerette önt az édesanyja, azt tökéletesen jelzi, hogy a nélkülözések közepette is előteremtett annyi pénzt, hogy taníttassa.

– Németórákra fizetett be, ehelyett titokban balettozni tanultam. Nem mertem megmondani anyunak, hogy táncolni akarok. Erre vágytam kislány korom óta. Sok évvel később, amikor már színpadon álltam, s anyu ott ült a nézőtéren, megkérdezte tőlem, honnan tudok ilyen szépen táncolni. Akkor mondtam el neki a titkomat, hogy német nyelvórák helyett balettoztam. Sírva-nevetve öleltük át egymást.

Azért a tánctudás kevés lett volna ahhoz, hogy az Operettszínházba kerüljön és közönségkedvenccé váljon. Kellett még hozzá a szépsége és a tehetsége. Hogyan fogadták a korszak sztárjai, Honthy Hanna, Latabár Kálmán és a többiek?

– Ki ne hagyja Németh Marikát és Petres Zsuzsát! Gyönyörűek és különleges tehetségűek voltak. Egyébként Honthy Hanna kedvelt engem. Ezt büszkén mondhatom, mert különben nem volt jellemző rá, hogy nagyon barátkozott volna bárkivel. Velem úgy volt, hogy nem vagyok vetélytársa. Ő primadonna volt, én meg szubrett, a jelenlétem, a játékom nem zavarta őt abban, hogy igazi Csárdáskirálynő legyen ebben az országban. Csodálatos éveket töltöttem az Operettszínházban, 1962-től a búcsú pillanatáig. Nem vagyok érzelgős, de az a búcsú a 85. születésnapomon valóban különleges pillanatokat hozott. Amikor felhívtak a színpadra, levettem a parókámat. Azt akartam, hogy a közönség a magam valójában lásson, kihangsúlyozva, mintegy leleplezve, hogy a színész az álarc mögött is ember. A nézők sírtak, és láttam, hogy az első három sorban ülők szinte elfehéredtek ettől az élménytől.

A színház és a színjátszás szinte mindent megadott önnek. Sikert, pénzt, csillogást, mégis azt mondta egyszer, hogy talán másként kellett volna élnie.

– Ezt a lányom, Krisztina miatt mondtam. Nem tudtam jó anya lenni, nem lehettem. Ő nem ismerhette meg mellettem milyen finom tud lenni a jó éjt puszi. Havonta rendszeresen 38 fellépésem volt. Bírtam, és örömmel, szenvedéllyel csináltam, de ennek a gyermekem itta meg a levét.

Krisztina, a lánya Tichy Lajostól van. Az egykori legendás futballistától, akitől elvált, de akiről ma is hihetetlen szeretettel beszél.

– Nekem Tichy Lajos volt “a férjem”. Életem szerelme, a másik felem. Kereshetném a szavakat, de felesleges. Lajos itt van bennem, velem. Sokszor megyek ki hozzá a Farkasréti Temetőbe, és beszélgetek vele.

De miért váltak el, ha ekkora volt a szerelem?

– Azért, mert teljesen más ritmusban éltünk. Ő elment csütörtökön Tatára edzőtáborba, aztán legközelebb vasárnap este láttam. Én meg közben folyamatosan színpadon voltam, vagy épp jártam az országot. Tíz évig bírtuk így együtt, aztán csendben, békében elváltunk. De utána is jóban voltunk, olyannyira, hogy többször találkoztam az új feleségével is.

Ön is újra férjhez ment, aztán elvált. Ezzel a férfival tartja a kapcsolatot?

– Nem igazán. Nagy ritkán beszélünk, megkérdezzük a másiktól hogy vagy, aztán ennyi.

Csodálatos a pályafutása, az emberben mégis lehet hiányérzet, mert jóval több filmben szerepelhetett volna.

– Amikor 1956-ban Kaposvárott fiatal színészként együtt játszhattam Tordy Gézával, akivel a haláláig baráti kapcsolatot ápoltam, talán magam is többre vágytam. Kaposvárról egyébként egy tejeskocsin jöttem el, s arról álmodtam, hogy meghódítom a világot. Talán valóban lehetett volna több filmszerep. De ezt részben magamnak, részben Várkonyi Zoltánnak köszönhetem. Amikor a Foto Haber című film forgatásán a zseniális rendező, az atyaúristen Várkonyi azt kérte, hogy egy jelenetben vegyem le a blúzomat, és én nemet mondtam neki, megsértődött rám. Soha többet nem hívott a filmjeihez.

Tordy Gézát említette, ott volt a temetésén?

– Képtelen vagyok temetésekre menni. A lelkem, az életszeretetem nem engedi. Ott, a sírnál, látnám a jövőt, a saját temetésemet.

Szerencsére jó egészségnek örvend, ahogy olvasom, még autót is vezet.

– Már nem. Néhány hónapja kiálltam a garázsból, és úgy megszédültem, hogy nekimentem a falnak. Az autó megsérült, én meg arra gondoltam: úristen, mi van, ha ez a múló rosszullét a Margit hídon tör rám? Nem kockáztatok.

A legendás Törőcsik Mari helyére választották a Nemzet Színészei közé. Talán ez a legnagyobb elismerés, amit kaphatott.

– Ráadásul, ahogy hallottam, vita és ellenszavazat nélkül. Egyébként magam is ott voltam, amikor most Kulka Jánost beválasztottuk. Sajnos néhány újság felfújta ezt a történetet; Vidnyánszky Attila okkal tette, hogy akkor nem hívta fel Kulka Jánost. De én nem szeretnék politizálni, és próbálok nem tudomást venni arról, hogy nemcsak az ország, hanem a művészvilág is megosztott lett. Színésznő vagyok, immár színpad nélkül, de ha kell, ott vagyok a társulati üléseken, ülök a nézőtéren, és csodálattal nézem, mennyi tehetséges ifjú szórakoztatja a közönséget azon a színpadon, amelyen gyakorlatilag az életemet töltöttem.