Ki mit ad zálogba Kínának?

„Oroszország zálogba adja saját jövőjét Pekingnek”, panaszkodott nemrég Jens Stoltenberg, a NATO leköszönőben levő főtitkára. Ez a nyilatkozat tökéletesen jellemzi azt a skizofréniát, amellyel az európai politikai elit szemléli Oroszország és Kína egyre szorosabb szövetségét. Miközben mindent elkövetnek Oroszország teljes és Kína gazdasági meggyengítésért, szorongással vegyes csodálkozással figyelik, hogy a két hatalmas ország politikailag, gazdaságilag és katonailag is egyre jobban összezár.

Az amerikai realista külpolitika mesterei már évtizedek óta felhívták a figyelmet erre a veszélyre, a Nyugat azonban inkább az úgynevezett „orosz szakértőkre” hallgatott. Ezek többsége hazáját meggyűlölt orosz emigráns, akik megrendelésre készséggel szállítják az orosz gazdaság közelgő csődjéről, az állam széthullásáról, Putyin sokadik haláláról szóló folytatásos meséket. A józanul gondolkodók azonban már látják, hogy a Moszkva-Peking szövetség valódi kihívást jelent a Nyugat számára.

Az ukrajnai háború és a szankciók ellenére mindkét országban gyorsabb a GDP növekedése, mint a nyugati G7 klub átlaga. Oroszország nemcsak olcsó energiát, de fejlett nukleáris technológiát is átad Kínának. Kína pedig az oroszok oldalán társberuházó az Északi sarkkör kincseinek megszerzésében és új tengeri útvonalainak a kiépítésében. Ha katonai szövetséggé alakulnak, akkor a világ legnépesebb és területileg legnagyobb atomhatalmaként egy nukleáris háborúban legyőzhetetlenek lennének.

Az orosz-kínai együttműködésnek ezt a dimenzióit azért lassan kezdik érteni a nyugati fővárosokban is. Komolyan gondolják az egypólusú, Amerika-központú világrend megdöntését és egy olyan többközpontú világrend megteremtését, amelyben Moszkva és Peking fontos politikai és gazdasági pólussá válik.

Az orosz-kínai blokk megszilárdításán túl a BRICS bővítése, kettejük aktív közép-afrikai, közel-keleti és latin-amerikai jelenléte is ezt szolgálja. A dollártól, mint világvalutától való leválás lassú folyamat, nem is biztos, hogy sikeres lesz, de a hisztérikus amerikai szankciós politika sokat segít benne. A vízió mögött határozott ideológia is van, a Nyugattól elszenvedett sérelmek hangsúlyozása, ami a két ország közös élménye a Globális Dél legtöbb országával.

Oroszország persze nem csak áldozat, de agresszor is volt a történelem során, ráadásul fél évszázada majdnem Kínával is háborúba keveredett. Amíg az Egyesült Államok nem adja fel világuralmi törekvéseit és mind Oroszországot, mind Kínát ellenségként kezeli, addig e két hatalomnak elemi érdeke a gazdasági és védelmi együttműködés.

Katar pár hete 18 ultramodern LNG szállító hajót vásárolt a kínai állami hajógyártótól, hatmilliárd dollár értékben. Oroszország így Kínától szerzi be LNG szállító hajóit. Katar nem dollárban, hanem az oda szállított LNG-vel fizet Kínának, amelynek értékét nemzeti valutában számolják ki, papírozzák le. Ez a történet bemutatja, hogyan használja fel közel-keleti politikai befolyását Oroszország Kína javára.

Jens Stoltenberg bizonyos fokig igazat mond, és a sajnálkozása sem teljesen hiteltelen. Ha Oroszország valóban zálogba adja a jövőjét Kínának, akkor ezzel Európa jövőjének egy része is kínai zálogba kerül. Az olcsó orosz energia, Szibéria végtelen ásványkincse, az Északi sarkkör kiaknázása, az oroszokkal való űrkutatási együttműködés, a klímaváltozás elleni küzdelem és annyi más lehetséges közös projekt Európa vesztesége és Kína nyeresége lesz. Sajátos helyzeténél fogva Oroszország egyszerre lehetne Európa és Kína komplementer, kiegészítő partnere. Nagy kár, hogy Putyin Oroszországa Európa helyett Kínát választja. Megvan ebben természetesen az orosz vezetés felelőssége is. De érthető, ha az Európai Unió polgáraként több előrelátást és bölcsességet várnék el az EU vezetőitől, mint a Kreml urától.