Dombi Tibor: A labdarúgástól az érettségiig

A debreceni labdarúgás örökifjú legendája, Dombi Tibor visszavonulása után is aktív maradt, most azonban már más területeken próbálja ki magát. A kerek évforduló alkalmából beszélt múltról, jelenről és a jövő kihívásairól.

Mikor megéreztem, hogy kezdek idősödni, elkezdtem kifejezetten félni a visszavonulásom pillanatától. Rettegtem, hogy jön a depresszió, meg minden ilyen mocsokság. A játék volt az életem, mi lesz velem nélküle? De szerencsém volt: az akkori klubelnök, Szima Gábor felajánlotta, dolgozzak a második csapat mellett, és közben játékosként is vezessek le nyugodtan a harmadosztályban.

DOMBI TIBOR

Született: 1973. november 11., Püspökladány
Nemzetisége: magyar
Posztja: jobbszélső
Válogatottság/gól: 35/1
Klubcsapatai: DVSC (1991–1999), Eintracht Frankfurt (német, 1999–2000), DVSC (2000), Utrecht (holland, 2000–2002), DVSC (2002–2014), DVSC II (2014–2016)
Eredményei: hétszer magyar bajnok (2005, 2006, 2007, 2009, 2010, 2012, 2014), ötször Magyar Kupa-győztes (1999, 2008, 2010, 2012, 2013), ötször magyar Szuperkupa-győztes (2005, 2006, 2007, 2009, 2010), magyar Ligakupa-győztes (2010).

Ma már az utánpótláscsapatok mellett is óriási stábok vannak, akár nyolc-tíz ember is. Anno ez úgy nézett ki, a második csapatnál volt a vezetőedző, meg én.

Részben tudatos, részben ad hoc alakult a visszavonulásom utáni időszak. Az NB III után hat évig dolgoztam az utánpótlásban. Közben nekivágtam volna az edzőképzésnek, hogy a C-licencemből legyen valami. Jelentkeztem a B-re, mondták, hogy oké, de küldjem el ezt, meg azt a papírt, ja, és az érettségimet is. Nekem pedig nem volt.

A párom győzködött, hogy nem kéne ennyiben hagyni a dolgot, csináljam meg az érettségit. Nem az edzői papír miatt, hanem azért, hogy meglegyen. Ráálltam a dologra és beiratkoztam. Jobb döntést pedig nem is hozhattam volna, mert épp ekkor indított a szövetség a volt válogatott játékosoknak egy olyan tanfolyamot, ahol a B-t és az A-t is egyszerre meg lehetett szerezni.

Az első tanítási nap előtt talán jobban izgultam, mint az első NB I-es meccsem előtt. Azt hittem, hogy majd röhögnek rajtam, hogy mi a frászt keresek ott negyvenöt évesen. Aztán kiderült, több hozzám hasonló korú és cipőben járó is van.

Kölyökként nagyon nem szerettem iskolába járni, így féltem attól, hogy szenvedésként fogom megélni most is, nyilván a matekkal meg is szenvedtem, de sokkal több volt az olyan tantárgy, amit nagyon élveztem. Különösen a történelmet.

Bevallom, néha még most is nehéz szokott lenni a játék nélkül. Azt szoktam mondogatni, nem is edző vagyok, hanem egy volt játékos.

Amikor focista vagy, rólad szól az egész, és ez mindennél jobb érzés. Utána legfeljebb vezetőedzőként szólnak még rólad a dolgok, de már az is egészen más. Sokkal nagyobb a felelősség, sokkal kiszámíthatatlanabb. Nagyobb a nyomás.

Az első tanítási nap előtt talán jobban izgultam, mint az első NB I-es meccsem előtt. Azt hittem, hogy majd röhögnek rajtam, hogy mi a frászt keresek ott negyvenöt évesen. Aztán kiderült, több hozzám hasonló korú és cipőben járó is van.

Olyan körülmények vannak! Döbbenetes, hogy a kilencvenes években milyen szerelésekben, milyen pályákon játszottunk, és ma milyenek a lehetőségek. Mintha nem is ugyanazon a bolygón lennénk.

Az egyik kedvenc elméleti felvetésem szerint, az hogy Andrea Pirlo hogyan sprintelt edzésen, vagy meccsen a lemozgott 12 ezer méterből mennyi volt a futás, a gyors megindulás, nem érdekelt a végén senkit. Kétlem, hogy a Milannál vagy a Juventusnál bárki elgondolkodott volna hét közben, hogy most kihagyom őt, mert kevésbé volt aktív az edzéseken.

Egyébként, ha csak nincs valami kiemelt magyar érdekeltség esténként nem szoktam meccseket nézni. Tényleg a lehető legritkább esetben jut eszembe magamtól. Lassan ötvenegy év alatt kitapasztaltam, az az egyik nagy hibám, hogy bevonódok, elkezdek szurkolni, méghozzá általában az esélytelenebbnek, és csak felkavarom magam, így a meccs után órákon át nem is alszom.

A futás inkább a reggeleim része. Minden héten próbálom tartani a legalább 60 teljesített kilométert. Még játszottam, amikor megfogalmazódott bennem a vágy, szeretnék egyszer maratont futni.

Közben jövőre már húszéves lesz a kis zenekarunk is, a Wyrfarkas. Ugyanúgy vagyunk, mint voltunk: szeretjük, de amatőrök vagyunk. Heti egyszer próbálunk, fellépést pedig csak annyit vállalunk, amit még őszintén élvezni tudunk.

A Wyrfarkas a hazatérés gyermeke, a bajnoki menetelés idején fogalmazódott meg bennünk Böőr Zolival, hogy jó lenne egy alternatív módot találni a feszültség levezetésére.

Gyakran emlegetik a frankfurti időszakomat, van, aki inkább negatív előjellel teszi mindezt. De nekik is csak azt szoktam mondani, ha hiszik, ha nem, nagyon jó tapasztaltszerzés volt kimenni Németországba.

Úgy vagyok az Európa-bajnoksággal mint egy rég várt koncerttel: alig várom, hogy kezdődjön, és így, hogy szinte már kezdődik is, mindegynek gondolom, milyen lesz a végeredmény, az élmény a fontos, amit az elsőtől az utolsó számig kapunk majd.