Kibírhatatlannak tartotta az életét, halott szerelme után ment

Ebben a világban, de talán az összes többiben is, az ember veszettül magányos. Ha Anton Pavlovics Csehovon múlna, a darabjait csak úgy lehetne színpadra állítani, hogy egy színház összes színésze szerepelne benne, utalva ezzel arra, hogy az emberiség mint érző és gondolkozó lény már a kihalás küszöbén áll. Oda gyűltünk mindahányan. A Miskolci Nemzeti Színházban, miután Szabó Máté rendező elénk hozta Csehov Ivanov című színdarabját, kétségünk sem marad: toporgunk a küszöbön, és arra várunk, valaki lökjön már meg/át minket, aztán zuhanjunk – vagy erre, vagy arra.

Csehovra két dolgot biztosan nem szabad bízni: a boldogságot és a szerelmet. Ő aztán nagyon érti, így 137 év távlatából is, hogy semmi, de semmi nem hoz vigaszt erre a világra. Legkevésbé a szerelem, és akkor még ki beszél itt boldogságról.

Azért nagy szerencse, hogy az Ivanov című színdarabja nem vígjáték lett, mert annak kicsit durva volna, ám drámának sem feltétlenül letaglózó, hiszen csak azt kapjuk a szemünk közé, amilyenné ezt a világot formáljuk.

A bagoly huhog, a virágok minden tavasszal újra nyílnak, de az örömök nem... Olyan élet ez, ahol meglett férfiak és érett asszonyok folyton arra várnak, hogy valaki vagy valami megmenti őket. Különben sem marad más lehetőségük, minthogy beletörődjenek a sorsukba, és legfőképpen belehaljanak abba, hogy élnek.

Kocsonyás remény

Milyen szép áthallás ez, örök üzenet mindenféle korból és múltból, hogy ez vár ránk is, ha elfogadjuk azt, hogy az élet nem lehet másmilyen, csak amilyennek mondják, vagy ha lemondunk arról, hogy sorsunk alakítói legyünk.   

Sosem késő és sosem időszerűtlen tetemre hívni Csehov Ivanovját, a boldogtalan, az életében örömöt nem lelő, ma talán úgy mondanánk, hogy mélységesen mély depresszióba zuhant, önsorsrontó ember archetípusát. Azét, aki mások vágyait, reményét és boldogságát is a padlóra küldi. Szabó Máté rendezésében ez a szentháromság - a vágyakozás, a remény és a boldogtalanság kocsonyásra dermedt félholt szövetként remeg padlón, megtapad ruhán, retinán, kimondott szavakon, sóhajokon.

Harsányi Attila alakításában Ivanov olyan lelkében megroggyant férfit idéz elénk, aki a boldogtalanságot fertőző betegségként ragasztja másra. Felesége, Anna Petrovna (Mészöly Anna) haldoklik. Mészöly Anna légies jelenség, s bár folyton a földre zuhan, mintha a reménytelenség minden pillanatban oda vonzaná, ahová amúgy temetik, ő mégis lebeg. Őt az égiek a magasba húzzák, a helye az áldozatok birodalmában van, akin segíteni kell.

Mizantróp a vécé fölött

Nevetés nélkül ez a világ elviselhetetlen volna. Szabó Máté a színdarabot talán ezért is tette tele csupa olyan utalással, amitől könnyebbé válik a nyomorúság. A vécé fölött Molière A Mizantróp című előadásának ciril betűs plakátja lóg, katuszfejű embert ábrázol; Lebegyevék partijára pedig olyan kacagtatóan gyermekies kakasjelmezben totyog be Mihail Mihajlovics Borkin (Fandl Ferenc), hogy az mindent elárul lelkekben lakozó elárvultságról. Nevetünk rajta, mert végre más, valami egészen oda nem illő és mulatságos.

És amikor alig észrevételnül elhangzik a dallam, Konsztantyin Szimonov Várj reám című versének nyitánya, úgy, ahogyan egykor Darvas Iván énekelte – Жди меня, и я вернусь. / Только очень жди, vagyis Várj reám, / S én megjövök –, az összefog mindent térben és időben, ami orosz, ami Csehov, ami annyira, de annyira mai élethelyzet.

Rang, rangtalan, magányos

Üdítően nyomorúságos a Keresztes Sándor által megformált, vagyonát vesztett, nevéből élő Matvej Szemjonovics Sabelszkij gróf karaktere. Anna Petrovna lelki társa, csak ő nem haldoklik. Illetve nagyon is, ám agóniája némileg elnyújtottabb. Keresztes Sándor a remény peremébe kapaszkodó ember, aki többnyire mindig akkor zuhan a mélybe, amikor már kezek nyúlnak feléje. Mert annyira szenved, hogy képtelen elhinni, lehetne másként is.

Másként semmi nem lehet

Persze, itt is mindennek el kell romlania, össze kell dőlnie, jaj, a szerelemnek múlnia kell. És ebbe már Anna Petrovna már azelőtt bele is hal, előttünk a színpadon, sokkal korábban annál, hogy a halál úgyis elragadja őt ebből a nyomorúságból. Mészöly Anna és Czvikker Lilla izzóként ragyog a tompafényű színpadról, még akkor is, ha tudjuk, a villanyt hamarosan leoltják.

Ivanov halála egészen megrendítő. Mert a fegyver itt nem úgy sül el, ahogyan egy pisztolynak kellene. Nem lövés dörren, a színpad egyik eleme dől el. Annak szövetén (ablakán) keresztül lép a túlvilágra a lélekveszett férfi, és ott, valahol a távolban, Ivanovot fénybe öltözötten várja Anna Petrovna. Egy másik dolgozószobában, ugyanabban, ahol a remény szövete talán már nem zseléként remeg. 

(Borítókép: Ivanov / Miskolci Nemzeti Színház / Harsányi Attila, Mészöly Anna / Fotó: Éder Vera)