Duke Ellington, a jazz legenda, aki segített megdönteni a Szovjetuniót

A zenekarvezető új utakat hozott létre az amerikai kulturális diplomáciában, miközben otthon még a rasszizmussal is meg kellett küzdenie.

Az amerikai jazz legenda, Duke Ellington, a védjegyének számító visszafogott stílusban tette meg tengerentúli utazásait, de többet utazott állami pénzen, mint a jazz korszak bármelyik amerikai zenekarvezetője. Jelentős szerepet játszott ugyanis az amerikai külügyminisztérium hidegháborús kulturális diplomáciájában, miközben otthon a rasszizmussal is szembe kellett néznie.

Első tengerentúli útja 1933-ban – amikor is Angliába, Franciaországba és Hollandiába látogatott – megváltoztatta az életét. A zenész segített a jazz rangját népszerű újdonságból a sznob európaiak által elismert klasszikus stílusokkal egyenrangú művészetté emelni. Rajongói Ellington-lemezklubokat indítottak, ahol előadások, koncertek és persze beszélgetések folytak róla. A BBC a valaha volt legtöbb pénzt fizette ki zenekarának élő koncertközvetítésért, miközben a hazai zenei szakírók visszhangozták a francia és brit sajtóban megjelent lelkes kritikákat. Ellington lemezeladásai az Atlanti-óceán mindkét partján szárnyaltak.

Európa egyúttal megkönnyebbülést is jelentett Ellingtonnaknak és társainak a szigorú faji szegregációtól, amelyet az Egyesült Államokban kellett elviselniük.

A jazz a 30-as évek elején szerezte meg nemzetközi közönségének magját.

A zenekar 1963-ban indult el első, a washingtoni kormány által támogatott turnéjára, amely a Kennedy-kormányzat kezdeményezésének része volt. Az amerikai külügyminisztérium olyan dél-ázsiai és közel-keleti országokat célzott meg, amelyek elég közel álltak a Szovjetunióhoz. Különös figyelmet fordítottak Törökországra.

Az amerikai kormány kulturális diplomáciai offenzívája akkoriban zajlott, amikor az amerikai faji erőszak ismét világszerte a címlapokra került. A dzsesszzenészeket „egyfajta kulturális diplomácia, puha propaganda” céljából vetették be. Ellington „minden lehetséges módon hozzá akart járulni a feszültségek esetleges enyhüléséhez”.

Ellington valóban hozzájárult a célhoz. Pakisztánban az amerikai nagykövetség arról számolt be, hogy „az elmúlt években Jacqueline Kennedyt leszámítva egyetlen amerikai sem részesült a sajtó részéről ekkora elismerésben”. Irakban mindkét előadás teltházas volt.

A színfalak mögött azonban kevésbé volt ekkora nyugalom. Tom Simons, az Ellington mellé újonnan kinevezett külügyi tisztviselő szerint ők voltak „Amerika legfegyelmezetlenebb big bandje”. A zenészek a bárokat részesítették előnyben a követségi fogadásokkal szemben.

Ellington 1971-es szovjetunióbeli turnéja nem az első kulturális átjárás volt a hidegháborús ellenfelek között. Hedrick Smith, aki a The New York Times moszkvai irodavezetője volt, amikor Ellington Moszkvában járt, közelről látta a helyi reakciókat. Amikor a külügyminisztérium ezeket a jazzes srácokat küldte a szovjet blokkba amerika kulturális nagyköveteiként, akkor a kommunizmuson iskolázott, de a nyugatra kíváncsi fiatalok rajongásának, csodálatának, izgalmának, energiájának ezt a forrását csapolták meg.

Ellington komolyan fontolgatta, hogy átköltözik Európába, de még az otthon elszenvedett megaláztatások ellenére is túlságosan amerikainak érezte magát. A jazz – mondta Ellington – ízig-vérig amerikai, és a második világháború alatt és után azzal bizonyította hazafiságát, hogy katonai bázisokon lépett fel.

Különállóak vagyunk, valahogy mégis szerves egész részei.

Miközben az amerikaiak továbbra is küzdenek a rasszizmussal és a rabszolgaság árnyékával, Ellington víziója ma is visszhangra talál.