Hazánk ugyanis minden nemzetközi statisztika ellenére egyre süllyedő tendenciát mutat, mely megnyilvánul a családon belüli erőszakban, a családtagok egymástól való elhidegülésében és magában az életvitelben, melyet korántsem a mentális jóllét jellemez.

FH: Hogyan látod Kriszta, mikor indult el az ország mentális hanyatlása?

SK: Az elmúlt évtizedben már valóban voltak aggasztó jelek, de azt kell mondjam a COVID megjelenése volt az, ami valóban elindította a lakosságot a lejtőn. Olyan emberek kerültek egy fedél alá összezárva, akiknek fogalmuk nem volt arról, hogy ki kicsoda. Előtte volt menekülési útvonal, munka, iskola, bolt, barátok, szinte nem is kellett egymással foglalkozni. A Covid azonban családon belül mindenkit bemutatott egymásnak.

Persze az adott, ismeretlen, félelmetes helyzetet mindenki a maga módján igyekezett kezelni és ebben bőven benne van sajnos az is, hogy egyre több lett a válás, a családon belüli erőszak vagy épp az önsértés a fiatalok, kamaszok között.

Egyszerűen egy olyan ingatag társadalom alól rántották ki a padlót, ami egyébként sem állt biztos lábakon, mentálisan sem.

FH: Mi a helyzet azóta? Kezdünk visszatalálni önmagunkhoz?

SK: Korántsem. A legszomorúbb az, hogy amit elvett tőlünk ez az időszak, azt nem tudtuk még betölteni mással. Rengeteg minden történt azóta a társadalom egészének életében és persze az egyén életében is. Elég csak abba belegondolni, mit érezhetett az, akinek a járvány közvetve vagy közvetlenül elvette valamelyik szeretett családtagját, barátját. Még fel sem ocsúdhatott a fájdalomból, máris érkezett az X. hullám majd a háború, a válság és ezzel együtt egy eddig ismeretlen társadalmi morál, ahol minden frusztrációktól hangos.

 Frusztrált az egyén, összességében pedig a társadalom is. 

Tudod ezt úgy kell elképzelni, mint amikor egy hatalmas hullám betemet, majd alig, hogy levegőt veszel, jön a következő és a következő, Neked pedig csak egyetlen gondolatod van: Túl kell élni. Boldogság? Na ez ilyenkor mindig háttérbe szorul. És itt van elásva maga a probléma gyökere is. Mert egyszerűen elveszítjük azt az ellenálló képességünket, ami lehetővé tenné magát a mentális túlélést. Elég csak megnézni a családon belüli erőszak döbbenetesen magas arányát, melyben immár nem kifejezetten mondanám, hogy a férfiaké a főszerep. A nők is számtalan esetben váltak bántalmazókká; gyermekek és férjeik sérelmére egyaránt. Nemtől függetlenül azonban elmondható, hogy az alacsony önértékelés, a teremtett helyzetből való kitörés okozta belső konfliktusok vezetnek ahhoz, hogy kialakuljon az a feszültség, ami tudatosság nélkül agresszióhoz vezet.

FH: Kifejtenéd ezt picit bővebben is? 

SK: Nézd. Ma minden arról szól, hogy legyél vidám, ráncmentes, karcmentes és gondtalan. Ezt pedig lehetőleg az élet minden területén teljesítsd. Legyél erős, alfa hím és nőstény, legyél fiatalos, lendületes, életvidám, sportos, persze anyagilag is rendezett. Ezt közvetíti a média, a politika, a reklámok és a közösségi média minden felülete.

Ezeknek azonban az élethez semmi, ismétlem semmi közük. Az emberben azonban minden lenyomatot képez. Olyan ez, mint amikor meghallasz egy dallamot. Képes vagy egész nap dúdolni, mert beleég a tudatodba. Pontosan ugyanez a helyzet azzal is, amit nézel.

Beléd fog égni és ott lesz a nyoma, ha úgy tetszik a lelkedben, ahogyan az az érzés is, hogy Te ennek, ha belegebedsz sem tudsz majd megfelelni.

Hiába mondja azt bárki, hogy nem is kell megfelelned, hogy nem kell tucatnak lenned, benned marad, hogy nem vagy ugyanolyan.

FH: Említetted az előbb a politikát. Azt hogyan hozhatjuk összefüggésbe az egyén boldogságával?Egyrészt szinte a legtöbb politikai szereplő úgy nyilatkozik, mintha felsőbbrendű lenne. Érdemes megnézni a gesztusokat, a hanghordozást, ami mind azt sugallja: Én biztonságban vagyok, de érted harcolok.

Megannyi esetben látom, hogy a társadalom nem is a politikát szidalmazza, hanem az abban résztvevőket. Mert neki telik rá vagy milyen ruhában van, milyen autóval közlekedik. A közpénz, mint gondolat már csak a végén jelenik meg. Egyszerűen nem vagyunk felkészülve arra, hogy aktívan politizáljunk, mert nem lettünk felkészítve rá. Arra viszont tökéletes táptalajt biztosít, hogy nem azt vizsgáljuk, mi mit tehetünk magunkért, sokkal hamarabb mondjuk azt, hogy a politika, a kormány a hibás az életünk nehézségeiért és így levetjük az önvizsgálat terhét.

 A tanult tehetetlenségben sajnos zseniálisak vagyunk

  • Generációkon keresztül azt hoztuk, hogy „hallgatni arany”. Lehet, hogy a Facebook-on elmondod a véleményed, kimész az utcára tüntetni, énekelgetsz egy picit, majd hazamész és nem érted miért nem változott semmi. Így, hogy elmondtam, hogy olvassák majd, gondolom világossá válik. Először a fejekben kell, hogy rend legyen, de ez sokáig hiú remény marad. Az ország nem az anyagi javak mentén válik ketté leginkább, sokkal inkább lesznek a gondolkodók és a többséget követők.

A gondolkodók, nevezd álmodozóknak őket, tesznek önmagukért. Megvalósítják az álmaikat, kudarcokat szenvednek el, de mennek előre. Míg a követők a többség sorába állnak és ugyanazt skandálják, amit a tömeg. Ez pedig belső feszültséget eredményez, melyet valamivel le kell vezetni. Itt pedig máris ablakot nyitunk az italnak, drognak, erőszaknak.

Ez alól pedig a fiatalság sem mentesül

Ma a közösségi média hatására megannyi dolog, ha úgy tetszik szokás alakul ki. Ha nehéz az élet elszökünk, öngyilkosságot követünk el, egyszerűen lezárjuk azt, ami nem működik. Azt látják a fiatalok is, hogy ezt lehet, ez is egy út és bele sem gondolnak a következményekbe, mert azt nem látják. Olyan ez, mint kisarkítva a szerelmi történet. Csak a szerelem kialakulását látjuk, a vége pedig a boldog befejezés. De nincs benne a házasság nehéz időszaka, fájdalmak, megélések. És persze, hogy sokan a nem gondolkodók közül ennyit látnak, ezt akarják és ha elérnek az oltárig, onnan már tanácstalanok, mert azt már nem látják mit is kell utána csinálni.

A fiatalok esetében szintén így működik

A social media felületei végestelen végig azt sugallják, hogy el kell tűnni, meg lehet halni, fel lehet adni, mert ez is egy út. A gyermek, ha kinyitja ezeket az oldalakat, mást sem lát, mint, hogy eltűnt, öngyilkos lett, feladta. Mi ég bele a tudatába? Ez is egy út. Nem látnak megküzdési stratégiákat, lehetőségeket, utat, ami kihozza őket a nehéz helyzetből.

A szülők helyzete?

A felelősségük hatalmas, de könyörgöm! A szülő számtalan esetben nem 8, hanem napi 12 vagy akár 16 órát is végig tol manapság, hogy legyen lakhatás, étel, bérlet vagy bármi más. Hol van ebben a gyermek? Elárulom. Sehol! És nem így vállalta a gyermeket, nem ezt a jövőt álmodta meg neki, de ez lett belőle, mert hatalmasat változott a világ és vagy fejlődünk benne, vagy belebukunk. Most valóban hajszálon múlik a lét és benne az élet is.

Mi a megoldás?

A megoldás szintén minden embernél egyén függő. És nem, a nyugtatók, altatók szedése nem az. Kezdeti nehézségek, pszichés zavarok esetében sem. Azt kell mondjam, most a társadalom egésze beteg. Véleményem szerint nincs benne egészséges, mentálisan egészséges ember. Mindenkit megsebzett a világ, mindenkinek segítségre lenne szüksége, melyet akár mi magunk is megadhatunk saját magunknak, ha felismerjük, hogy baj van.

De ehhez kell idő, bátorság, hogy magunkba tekintsünk, hogy lássuk, hol vannak az elakadásaink, hol szeretnénk boldogabbak lenni vagy egyszerűen csak kiteljesedni.

Ha kell, válni kell, új munkahely után nézni vagy az egész életet újrakezdeni. Mert nem szégyen. És ezt kell megérteni ebben a mai, különös világban, hogy ma egyáltalán nem szégyen kudarcot vallani.

Fotó: Pixabay