Emlékszel arra a Tienanmen téri fotóra, ahol egy szem fegyvertelen ember megállított egy egész kínai harckocsi-oszlopot? Valami ilyesmi történt fél évszázada Izraelben is, amikor a zsidó állam hadserege állította meg az arab országok sokszoros túlerejét. Valódi csodáról beszéltek, különösen, hogy ez az egész jóm-kipúrkor történt, a zsidóság legszentebb ünnepén.
Ilyenkor megáll az élet, minden bolt és hivatal bezár, még Izrael légterét és a Ben Gurion nemzetközi repülőteret is lezárják. Az összes televízió és rádió beszünteti adását. Nemcsak a vallásos zsidók tartanak böjtöt, hanem a felmérések szerint az Izraelben élők 60 százaléka egész nap megvonja magától az ételt és az italt, és mintegy 40 százalékuk imádkozik a zsinagógákban, az istentiszteleti és az ünnepre felállított alkalmi imahelyek is zsúfolásig megtelnek.
Ötven éve, 1973. október 6-án az Egyiptom és Szíria által vezetett, arab államokból álló koalíció éppen ezt az ünnepet kihasználva csapott le Izraelre. A támadás felkészületlenül érte a zsidó államot, amelyet már-már az összeomlás fenyegetett. Végül mégis győztesen került ki a háborúból, Egyiptom pedig az újabb katonai kudarc után változtatott politikáján: Anvar Szadat elnök tárgyalásokba bocsátkozott Izraellel, ami az 1978-ban megkötött Camp David-i békéhez vezetett.
De menjünk egy kicsit vissza az időben, hogy lássuk, hogyan jutottak idáig. Az ENSZ Közgyűlése 1947. november 29-én határozatot fogadott el arról, hogy Palesztina területén egy arab és egy zsidó állam jön létre, Jeruzsálemet semleges területként meghagyva. 1948. május 14-én kikiáltották Izraelt, amelyet azoban nyomban megtámadtak arab szomszédai. A háborút azonban legnagyobb meglepetésre az újszülött állam nyerte, amely olyan területeket is elfoglalt, amelyeket az ENSZ határozata a majdani Palesztinának ítélt. Az 1956-os szuezi válság nyomán kirobbant második arab-izraeli csatározásnak az ENSZ és a két akkori szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió beavatkozása vetett véget. A harmadik, mindössze hatnapos arab-izraeli háború 1967. június 5-én kezdődött, és a múlt század legrövidebb (132 órán és 30 percen át tartó) fegyveres konfliktusának végén életbe lépett tűzszünet mindhárom fronton teljes izraeli győzelmet szentesített. Izrael védhető határokat biztosított magának, megszállta Jeruzsálem óvárosát, Ciszjordániát, a Gázai övezetet, a Sínai-félszigetet és a Golán-fennsíkot.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1967 novemberében elismerte Izrael jogát a biztonságos határokhoz, ugyanakkor a fegyveres erőinek visszavonására szólította fel az elfoglalt területekről. Az arab országok kitartottak a nincs béke, nincs tárgyalás politikája mellett, amelynek "eredménye" 1973-ban a jóm-kipúri háború lett. A konfliktusban az Egyesült Államok Izraelt támogatta, a Szovjetunió pedig az arab államok mellé állva próbált politikai tőkét kovácsolni a térségben: Anvar Szadat egyiptomi elnök szovjet repülőgépekkel, tankokkal és rakétákkal fegyverezte fel hadseregét. Egyiptom és Szíria együttvéve egymillió katonát, 3300 szovjet gyártmányú harckocsit és közel ezer repülőgépet vethetett harcba. A két országot ráadásul katonailag támogatta Jordánia, Irak, Marokkó, Algéria és Szaúd-Arábia is.
Ez a roppant nagy arab haderő október 6-án inított összehangolt támadást a Sínai-félszigeten és a Golan-fennsíkon kijelölt tűzszüneti vonalakon. A háromszázezer főnyi izraeli szárazföldi hadsereg mindössze 1700 angol és amerikai gyártmányú harckocsival és ötszáz harci repülőgéppel rendelkezett, nem csoda, hogy légierejük a háború első 48 órájában elvesztette élvonalbeli gépei egyhatodát, az elsöprő túlerőben lévő arab csapatok pedig mélyen benyomultak az izraeli védvonalak mögé. Az egyiptomi páncélosok átkeltek a Szuezi-csatornán, a maroknyi izraeli védőnek fel kellett adnia ottani erődítményét.
Az izraeli hadsereg így a kezdeti súlyos vereségek után összeszedte magát, és egy hét múlva már egyre gyakrabban ragadta magához a kezdeményezést. A szíriai támadást a stratégiai tartalékok bevetésével október 8-án sikerült megállítaniuk, az ellentámadás során pedig két nap alatt elérték az 1967-es tűzszüneti vonalat, egy héttel később már szíriai területről Damaszkusz külvárosait lőtték. Közben ugyan a Sínai-félszigeten az egyiptomiak október 14-én újabb offenzívát indítottak, de súlyos veszteségeket szenvedtek, az azonnali ellentámadás során az izraeli páncélosok hídfőt alakítottak ki a Szuezi-csatorna nyugati partján, ahová újabb és újabb erőket dobtak át, ezek október 19-én már száz kilométerre megközelítették Kairót. Vagyis mindkét ellenséges ország fővárosa veszélybe került.
A szuperhatalmak nyomására az ENSZ október 22-én azonnali fegyverszünetre szólított fel, de Egyiptom csak három nap múlva, a harmadik egyiptomi hadsereg teljes bekerítése után törődött bele az újabb vereségbe. A fegyverek október 25-én hallgattak el, a háborút 1973. november 11-én hatpontos egyiptomi-izraeli tűzszüneti megállapodás zárta le.
1974-ben Egyiptom és Izrael között két, Szíria és Izrael között egy megállapodás jött létre a haderők szétválasztásáról, ütközőövezetek létesítéséről. A nyugati hatalmak felé orientálódó Szadat 1978 márciusában felmondta a szovjet-egyiptomi szerződést, szeptember 17-én pedig a washingtoni Fehér Házban aláírták a Camp Davidben született közel-keleti keretegyezményeket.
Ez persze messze nem jelenti, hogy ma békében élnének egymással a térségben. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az idei ünnep előestéjén lezárták a palesztin területekre vezető átkelőket, és a rendőrség arra kérte a fegyverviselési engedéllyel rendelkezőket, hogy vigyék magukkal pisztolyukat a zsinagógákba, mert jóm-kipúr előtt több riasztás is érkezett készülő merényletekről. Az ünnepek előtti két hónaphoz képest 15 százalékkal nőtt a figyelmeztetések száma, ezért a biztonsági erőknél fokozott készültséget rendeltek el.
Fotó: Wolfy/World Press Photo kiállítás
