Kósa Lajos beszéde az aradi vértanúk emléknapján: A kádári konszolidáció és a megnyert béke
Kósa Lajos, a Fidesz országgyűlési képviselője, Debrecenben mondott beszédet az aradi vértanúk emléknapja alkalmából, ahol az 1956-os forradalom utáni kádári konszolidációt a megnyert béke példájaként említette.
Kósa Lajos beszédében párhuzamot vont az 1867-es kiegyezés és a kádári diktatúra között. Kiemelte, hogy a magyarok számos küzdelmet folytattak a szabadságukért, Rákóczitól egészen 1956-ig, és bár ezek a küzdelmek látszólag elbuktak, a békét mégis megnyerték, például a szatmári békétől a kádári konszolidációig.
A beszéd központi témája a háború és béke dichotómiája volt. Kósa szerint a magyarok harca nem volt hiábavaló, hiszen az 1867-es kiegyezés példátlan fejlődési pályát indított el Magyarország számára. Úgy vélte, hogy a mai magyarok helyesen vonták le a következtetést, miszerint a békére van szükségük, a háború nem jó nekik.
A HVG kritikusan értékelte Kósa érvelését, rámutatva, hogy a bukott szabadságharcokat követő győztes békék láncolata nem létezik. Az 1849-et követő abszolutista időszakot kiegyezés zárta le, míg a Kádár-korszakban nem történt valódi kiegyezés, csak egyfajta hallgatólagos megegyezés. Az 1867-es kiegyezés valóra váltotta az 1848-as tizenkét pont követeléseit, míg a kádári konszolidáció nem teljesítette az 1956-os forradalom követeléseit.
Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója, kijelentette, hogy a magyarok nem tettek volna úgy, mint Zelenszkij elnök, mert az felelőtlenség lett volna. A kormány nem ért egyet ezekkel az állításokkal.
Orbán Viktor 2013-ban az 56-os forradalomról még azt mondta: > „Van úgy egy nemzet életében, hogy nem lehet tovább tűrni. Magyarországon 56-ban nem lehetett tovább tűrni, mert nem volt mire várni. Mindenki tudta, s aki nem tudta, az is érezte: nincs tovább. Ha folytatódik a szovjet világ, semmi nem marad a magyar életből, ami a miénk. Semmi, ami nagyszerű és fölemelő, amit ezer év alatt építettünk föl magunkban, s ami többé, fontosabbá teszi az életünket, mint a puszta létfenntartásért folytatott küzdelem. Tenni kellett hát valamit. Sursum corda. Felemeltük hát szívünket, és fellázadtunk. Fegyvert fogtunk, és szabadságharcot indítottunk, ahogy egy büszke, nagyra hivatott és rongyaiban is nagyszerű néphez illik. A csontjainkban és a zsigereinkben éreztük, hogy a haza sorsa forog kockán. Ezért nem számított a túlerő. Nem lehetett többé méricskélni és latolgatni. Az emberfelettire kellett vállalkoznunk. Minden más a nemzet elenyészéséhez, lassú önfeladásához, biztos felmorzsolódásához vezetett volna. Már kötésig süllyedtünk a nagy, szürke, durva és bárdolatlan szovjet világmasszába. Kultúrnemzeti létünk vége fenyegetett. Ez volt az igazság, ez a jövő várt ránk, ezért ez volt a realitás. Fegyvert kellett ragadni, és harcba kellett szállni a hatalmas és félelmetes Szovjetunióval. A mérhetetlen túlerővel. És az akkori magyarok megtették. Megtették, amit megkövetelt a haza. Dicsőség a hősöknek!”