A Memento Mori-turné péntek este érintette Magyarországot, a zenekar a tavasszal megjelent lemezét – Memento Morit – mutatta be mintegy 60 ezer hazai rajongójának a Puskás Arénában.
Az angol zenekar és a magyar közönség kapcsolata egészen misztikus, egy kívülálló szemével szinte megfejthetetlen. Eredete a rendszerváltás előtti időkre – egészen 1985-ig – vezethető vissza, amikor is a csapat a rákospalotai Volán-pályán adott koncertet. A keleti-blokk országai közül szinte elsőként láthatták a nyugatias kultúrára kiéhezett fiatalok a basildoni szintipop-formációt, akkor még Alan Wilderrel.
A csapat valósággal berobbant – a magyar rajongók szívébe és a köztudatba is – és nem múló divatnak, hanem állócsillagnak bizonyult, akként tündököl ott azóta is. Hatásukra számtalan zenei formáció nőtt ki az iskolapadból és a próbatermekből itthon és világszerte, legyen elég a Bonanza Banzai-t vagy a Dr. Beatet említeni itt. Ne feledjük a már-már vallásos áhítattal megáldott „depeseseket”, akik képesek voltak napokat szobrozni a szállodák előtt, ahol a zenekar tagjai megszálltak, hogy csupán egyetlen pillantást vethessenek kedvenceikre. A rajongók kitartását nem mutatja be jobban semmi más, mint hogy az 1985-óta eltelt több mint két évtized után is kitartanak.
A Memento Mori, avagy emlékezz a halálra, egy érdekes albumcím a zenekartól, hogy a tavaly elhunyt alapító tag Andy Fletcherre való emlékezet szűlte vagy csak egyszerűen a zenekar, egy újabb formabontó válasza az általuk kedvelt, szerelem, emberi kapcsolatok, elmúlás témakörökre, ez maradjon a csapat titka. Mindenesetre erre a kérdésre nem feltétlenül Andy tragikus halála adhatja meg a választ, a témaválasztás jóval inkább a Depeche Mode hit-és érzelem világának a tükre. Egyfajta önirónia is. Emlékezzünk csak vissza a sejtelmes Violatorra, a rideg Black Celebration-re, de akár az ironikus Music for the Masses-t is említhetném, hiszen mindegyik cím egyfajta utalás és egyben remek marketingfogás is, arról nem is beszélve, hogy pop-kulturális mementóvá váltak az évek során.
Az idén márciusban megjelent lemez egyébként a Martin Gore-által, az utóbbi időkben prezentált dark-szintipopos hangzást vitte tovább, nagyon nagy eltérést hangzásban az utóbbi lemezeiket hallgatva nem mertek bevállalni. Nem mennék most bele a korong mélyebb elemzésébe, de Martin új arcokat - akik egyébként az elektronikus-szcéna prominensei - is bevont a felvételekbe. És most nyitok egy zárójelet: egy érdekes hírt, ami sajnos csak pletykának bizonyult, azért megosztanék a Memento Morival kapcsolatban. Keringett a megjelenés előtt egy olyan izgalmas felvetés, hogy a zeneipari-mágus: Rick Rubin lehet az új nagylemez producere, aki már jó néhány banda útját egyengette, szinte egészen a csillagos égig, na ő sajnos kimaradt a munkálatokból, amit Martin despotikus dalszerző hozzáállásával tudok csak magyarázni:
A programadó dal, a Ghosts Again hangzásában, vizualitásában inkább a ‘80-as évek Depeche Mode-jára emlékeztet, de ezt teszi egyébként az egész lemez is a mondanivalóját tekintve. Mára ismét olyan témák kavarták fel Martin Gore-t, például - az előző nagylemez Spirit globális politikai-és közéleti felvetéseihez képest - mint az elmúlás és az emberi kapcsolatok. A 80-as évek óta eltelt idő alatt, a zenekar rengeteget változott. Leginkább a hangzása lett más. Egysíkubb. A még az 1995-ben a zenekart elhagyó Alan Wildert azóta sem pótolta senki, noha a csapatot sztárproducerek próbálják lélegeztetőgépen tartani. Ez legfeljebb annyit eredményez, hogy az aktuális lemezeken megjelenő egy-két sláger a figyelem középpontjában tudja tartani őket. Lásd a már említett Ghosts Again. A koncerteken a Violator és a Songs of Faith klasszikusai viszik a prímet a mai napig.
Borzalmasan izgatottan vártam a pillanatot, hogy újra találkozhassam életem legmeghatározóbb zenekarával, csodákra nem számítottam a bulival kapcsolatban, de szerencsére pozitívan csalódtam, hogy miért? Mindjárt ki is fejtem. A csapat az amúgy remek, Hope nevet viselő előzenekar után 8:20-kor csapott a billentyűkbe. A kezdő dal a komor noise-indusztriál elemekkel teleszőtt My Cosmos is Mine volt, aminek az agyrobbantó „dallamai” megadták az alaphangulatot az estéhez, majd a Memento Mori egy lágyabb dalával folytatták; a Wagging Tongue szőnyegei alatt megálltam egy percre és szemügyre vettem a színpadot. Fletcher sajnos már nem lehet a színpadon, emiatt egy picit átvariálták a színpadképet. Peter Gordeno rezzenéstelen arccal vitte a prímet a billentyűkön, Martin hol ugyanazt tette, mint Gordeno vagy éppen gitározott, Eigner pedig volt, hogy a dobok mögül lépett a szintik mögé. Dave Gahan pedig újfent, egy a jobb időket megélt Iggy Pop-ként táncolta-ugrálta végig a színpadot, Eigner szerepe szerencsére nem volt annyira fajsúlyos, mint az előző turnékon. Ne feledjük: a Depeche Mode dalait gépekre írták, az akusztikus hangszerek itt inkább elvesznek a produkcióból, mintsem hozzátennének. A hangzás mindamellett döbbenetes volt, brutális erővel szólaltak meg a hangszereik.
A 93-as SOFAD Walking In My Shoes-a majd az Ultra húzódala, az It’s No Good olyat szólt, hogy csak pislogni tudtam. De a látvány is önmagáért beszélt: a stage-t egy hatalmas kivetítő díszítette, aminek a közepén egy óriási M-betű sziluettje volt látható, a projektoron legtöbbször a zenekar vizualitásáért is felelős holland sztárfotós, Anton Corbijn kisfilmjei peregtek. A Zephyr-változatban játszott In Your Room felejthetetlen képkockái még mindig a szemem előtt peregnek.
A setlist elég eklektikusra sikeredett, hozzáteszem: sajnos. Hiszen ha csak a puszta tényeket nézzük, nem más, mint az előző Global Spirit Tour folytatása, azzal a különbséggel, hogy a Spirit album dalait kicserélték a friss nagylemez számaira. Nekem ez annyira nem tetszett, mintha nem akartak volna próbákkal időt tölteni. Persze akadt egy gyöngyszem, az Ultra Sister of Night-ja főleg, hogy most eredeti verzióban tolták. Ezzel ki is merült minden, ami meglepő volt számomra. Martin szerencsére a Question of Lust mellé most a Strangelove-ot énekelte, nem az új – nem túl acélos - Soul With Me helyett. A Violator koncertkedvencei közül csak a World in my Eyest, az Enjoy the Silence-t és a Personal Jesust játszották. A klasszikusok között pedig ott volt a koncertkedvenc Stripped, a Walking in my Shoes és az Everything Counts is. Dave Gahan remek formában volt, de az egész csapaton látszott, hogy élvezték a bulit. A Perfect Stranger, a A Pain That I’m Used To, az Everything Counts, a Precious, a Wrong és a John The Revelator is összehozta a Depeche Mode-ot a közönségével, az összhang még mindig a régi, sőt mára már generációkon átívelőnek is mondható. Hiszen voltak szép számmal fiatalok is a hangversenyen.
A World In My Eyes alatt a csapat megemlékezett Andy Fletcherről is a kivetítőkön keresztül.
A ráadásba még belefért a Gödön forgatott Condemnation akusztikus verziója, de persze a Vince Clark-szerzemény Just Can’t Get Enough, a karlengetős koncertcsúcspont Never Let me Down Again is. A bulit a Violator-klasszikus Warner kislemezeladási-csúcsot tartó Personal Jesus zárta.
Külön öröm, hogy szerencsére újra van végre egy jó koncerthelyszín Budapesten. A stadion remek atmoszférával közvetítette a banda energiáit a közönség felé. Rég láttam ennyire összeszedett Depeche Mode-ot a színpadon, és bár az új nagylemez nem hozta el számomra a nagy meglepetést, a színpadon a Depeche Mode újra megmutatta, hogy ők a világ egyik legjobb koncertzenekara a mai napig.
Aki pedig lemaradt a tegnapi élményről, az azzal vígasztalódhat, hogy 2024. március 24-én a csapat visszatér Budapestre. 10/8.5
Fotó: Zimon András