Emlékszem, az 1990-esébekben, még javában állami vállalatnál dolgoztam, ahol volt egy kedves kézbesítő néni. Egész nap rohangált a cég leveleivel, naponta kétszer ment postára feladást és átvételt intézni, rohant a leányvállalatok vezetőihez a sürgős aláírnivalókkal. Reggelizni mindig beült a telex-szobába, ahol a sarokban a dohányzóasztalon volt egy rezsó, ő főzte mindenkinek a kávét. Bármerre akadt útja a városban, nagyon szívesen elintézett nekünk is mindent, ha nem kellett hozzá cipekedni. Jócskán túl volt a nyugdíjkorhatáron, de akkor még nem volt furcsa számomra, hogy ilyen idős korban dolgozik, ahogyan az sem, hogy a nagymamám is tevékeny volt az utolsó pillanatokig. 

Teltek az évek és a néni egyre kevésbé tudta kihordani a névre szóló meghívókat Budán. Megviselte a szervezetét az egészségesnél több hegyi séta, a végtelen számú, nehéz papírárúval tömött táska mélyen lehúzta vállait. Ilyenkor, mit lehetett tenni, én magam és a fiatalabbak, felosztottuk magunk között a lakhelyünkhöz közel eső címeket, és a munkaidővel harmonizálva mi magunk vittük házhoz a kézbe adandó leveleket.

A néni rövidesen nyugdíjba ment, a kézbesítői szakma szép lassan elenyészett. Ennek egyik oka és következménye is volt a biciklis futárok megjelenése, akik kezdetben nem ételfutárok voltak, hanem iratanyagokkal, kisebb, könnyebb csomagokkal száguldoztak a városon keresztül, biztosítva például egy-egy forgatás után a nyersanyag gyors eljuttatását az utómunka stúdióba, vagy a sürgősen aláírandó szerződésekkel tettek gyorsan egy kört oda-vissza. Szükség esetén simán felvettek egy csomagot az esti órákban és kiszállították reggel nyitásra a címzettnek. Vitték a gyorsan aláírt eredeti okmányokat az ügyvédi irodák és a bíróságok között, állandó látványelemet képeztek például a Földhivatal előtt.

Ezekben az időkben a városi biciklistákat a „közutak négerei”-nek nevezték. Nem volt védőruhájuk, nem voltak társaik, megannyi magányos farkas rótta Budapest utcáit.

Akkoriban alig volt bringás az utakon, főleg a belvárosban. Ha feltűnt egy-egy táskás futár, simán megdobálták vizespalackkal az autóból. Ha lány ült a biciklin, borítékolni lehetett a beszólást. Az autósok számára valóban láthatatlanok voltak, voltunk, annyira életidegen volt a nagykörúti kerékpáros látványa. Ezen közben a fővárosban hajtó pajtikkal olyanok voltunk, mint mondjuk a bogárhátú Volkswagenek közössége. Egymásra néztünk, kacsintottunk, intettünk.

Sinya, aki a budapesti biciklis lét térnyeréséért rengeteget tett, az elsők között volt, akik
közösséggé szervezték a bringás civil társadalmat. Megálmodta a CriticalMass kerékpáros felvonulást. 18 évesen hentesinasból lett plakátragasztó, majd jött Lackó és a Spenót-féle Hajtás Pajtás, ahol 26 év alatt cégvezető lett.

A Hajtás Pajtás a valaha volt budapesti biciklisfutár-korszak bölcsője és reneszánsza. Tulajdonképpen 1993 óta léteznek, és élnek és virulnak, mind a mai napig. A Facebook-oldaluk tele van hálálkodó megjegyzésekkel. Nem csak azoktól, akik igénybe vették a szolgáltatásaikat. Rengeteg olyan városi bringástól, köztük anyukától is, akik a „city life” lazább formáinak hódolva tekerés közben technikai balesetet szenvedtek és rendre valamelyik Hajtás Pajtás futár állt meg nekik segíteni. 

Ők még megtehetik ezt, ellentétben a Covid után már az ételszállítás piacára is betörő futárokkal. Az új generációt nem feltétlenül az életkora jellemzi – bár az is –, hanem sokkal inkább az eltérő munkaszervezés. A korai futárok ugyanis rendkívül összetartó, segítőkész, szabad és független személyiségek.

A multis, a kék és a rózsaszín platform-vállalkozások alkalmazottai a digitális önkizsákmányolás fenegyerekei. A szép új jövőben a futárok munkaszervezését az egyre inkább teret nyerő „gig economy”, avagy haknigazdaság határozza meg. Ennek lényege, hogy a dolgozókat egyéni vállalkozóként „on demand” szükség esetén foglalkoztatják, főleg ételkiszállítás esetén, amikor megrendelés van.

Egy diszpécser biztonságot és szabadságot is nyújt egyszerre. Olyan, mint egy távolról figyelő anya, aki elvárja, hogy időnként bejelentkezz, de segítő kezet nyújt, ha bajban vagy. Amúgy békén hagy. A telefonos appikációval/ban dolgozni nem ilyen. Egyrész olyan érzés, mintha még mindig bébicsősszel figyelnének. Tudják merre jársz, hol, hány percet álltál. Az app lehetővé teszi a folyamatos megfigyelést, ezáltal a bármilyen paraméterekkel összeállított, későbbi értékelést is. Gyakori eset, hogy ha egy app-os futárt kisebb baleset ér, vagy hibázik a konyha, esetleg rossz a cím, az értékelő rendszer akkor is hátrébb sorolja a teljesítményranglistán, ezért inkább akár vérző sebekkel is róják tovább a köröket. 

„A futárok ki vannak szolgáltatva az algoritmusnak. Amikor új teljesítendő rendelés érkezik, a futárok először csak egy kódot látnak. Csak miután elfogadják a rendelést, kapják meg az étterem nevét és címét, majd csak az étel átvétele után tudják meg, hogy kinek és hova kell kiszállítani azt.”

– hívta fel a figyelmet a módszerekre korábban a Mérce is. Az értékelés rendkívül fontos ebben a rendszerben, ez biztosítja az előnyöket, a terület, időszak, beosztás kiválasztásakor. 

Néhány budapesti pizzázó tulaja, aki átélt gazdasági válságot és Covidot is, emlékszik még azokra a köztes időkre, amikor az éttermeknek voltak saját ételfutáraik, akik ismerték a vevőket, a környéket, a szokásokat. Az elmúlt évek gazdasági mechanizmusai azonabn lassan ellehetetlenítették a munkaadókat, akik a rezsiköltség megfizetése érdekében, szép lassan lefaragták szolgáltatásaikat. A futárok más, stabil tervezhetőséget jelentő bevételi források után néztek. A „gasztro-boom” és a karantén magával hozta a futár-boom-ot is.

Ma már nem szakma futárnak lenni, inkább csak kötetlen részmunkaidőt jelentő bevételi forrás, zsebpénz az egyetem mellet, részjövedelem, melyben az applikációhoz láncolva a szabadság végtelen illúzióját kergetik. 

Az általam ismert Tarik, akinek még a szülei menekültek el a hazájukat, Ruandát pusztító népirtások elől, már itt született. Hibátlanul beszél magyarul, egyetemre jár. Nyugodt derűvel mesél azokról az „idiots”-okról, akik bőrszíne miatt vegzálják, migránsozzák. A lemészároláshoz képest ez neki semmi, és nevetve meséli, hogy a vizsgaidőszaka alatt rendelt egyszer pizzát, amit egy ázsiai származású futár hozott ki és a kaputelefon megnyomása után, csak annyit tudott mondani, hogy „Itt futar, itt futar. Siessel!”