Menekülttáborok mint városok – Jászberényi Sándor riportja Csádból

Csád keleti határa már tele van menekülttáborokkal, melyek városként funkcionálnak, a beözönlő menekültek miatt azonban havonta új menekülttáborok nőnek ki a földből.

Abéchében a Lisieux-i Szent Terézről elnevezett katolikus misszió vendégházában lakunk. A misszió iskolát üzemeltet, a vaskapuja mindig nyitva van, fegyveres őrök nincsenek. Az udvarán kosárlabdapálya áll, ahol a gyerekek játszanak, amikor a nap elkezd lebukni a horizonton, és enyhül a hőség.

A levegőben folyamatosan kavarog a por, véresre dörzsöli az ember bőrét. Nincs messze a piac, és ha fúj a szél, a misszió felé fújja az égetett szemét és a rothadó hús szagát. Az ötvenfokos melegben semmi sem bírja sokáig.

Éjjelente a vendégszobában is megáll a hőség. Arra ébredsz, hogy nem kapsz levegőt, a ruháid pedig átáztak az izzadtságodtól. Afrika nem szereti, ha az éjszakáit betonfalak között töltöd, így hamar egy pokrócon fekve találod magad az udvaron, ahol a szabadban legalább a szél jár, bár a por reggelre beleragad a bőrödbe. Aludni is tudsz a végtelen ég alatt.

A generátorok lekapcsolódnak éjszaka, mert takarékoskodni kell az üzemanyaggal, így a város sötétbe borul, de mégsem lesz vaksötét. A csillagok vadul szikráznak feletted, és a hold reflektorként világít, emlékeztetve arra, mennyire kicsi vagy, miközben rendületlenül őrzik az álmodat.

Három pappal lakunk együtt a plébánián: Bernárd atya a vezető, a Közép-Afrikai Köztársaságból érkezett, a mindig jókedvű Enrique baráttal, aki comboni misszionárius, és lassan negyven évet töltött már Afrikában, valamint a kongói Szöcske atyával. Szöcske atya a sofőrömmel, Perlistinnel együtt kapta ezt a becenevet, mert olajban sült szöcskét majszol, mint más a földimogyorót, és örömmel kínálja körbe a másfél literes edényt, meggyőződése szerint nincs ennél jobb nassolni való.

Három napot töltöttünk a papokkal, miközben az engedélyekre vártunk, hogy beléphessünk a szudáni határ mellett álló menekülttáborokba. Csád keleti határa háborús övezet, ahol az európaiak által húzott határok porózusak. A Darfúrban a kartúmi kormányzattal háborúzó milíciák gyakran vonulnak vissza Csádba, hogy feltöltsék soraikat, amit a törzsi rokonság teszi lehetővé a csádi kormányzattal. Rosszabb napokon így négy-öt fegyveres csoport is képviselteti magát a határon a csádi nemzeti hadsereg mellett.

Afrikában egy öttagú milícia már hadseregnek nevezi magát, a vezetőjét jobb, ha tábornoknak szólítod. A bozótosban ők az urai az életnek és halálnak, mert nincs senki, aki számonkérje őket.

Kora hajnalban jött az üzenet, hogy megkaptuk a belépési engedélyt az adréi menekülttáborba. Bernárd atya bánatos volt, mert nem tudott fegyveres kíséretet intézni nekünk a 237 kilométeres útra. Enrique barát megállított minket a plébánia vaskapuja előtt, és így szólt: „Imádkozni fogok magáért” – mondta Perlistinnek, majd keresztet rajzolt a levegőbe. „Magáért nem” – fordult felém. „Miért nem, atyám?” – kérdeztem. „Mert Isten kérés nélkül is vigyáz az őrültekre” – mondta, és nevetett.