Kedd este mikor egy méltóságteljes és megrendült embertömegben egy magaslatra vezető lépcsőn vártam arra, hogy leróhassam kegyeletemet Suhajda Szilárd iránt, egészen meglepő érzés kerített hatalmába.
Igaz, nem egészen meglepő az én esetemben, mert minden második (vagy másfeledik) gondolatom körülötte forog, de ilyen összefüggésben és ahogy ilyen mélyről érkezett, mégis meglepett.
Akik most egy hegymászó tragikus halála miatt érkeztek, igazán hasonló motiváció hozhatta ki a megemlékezőket egy számukra személyesen ismeretlen ember tragédiája előtt fejet hajtani.
Ahol valójában mi, az itt maradók szorulunk szánalomra, az viszont,
Azóta is azon gondolkodom - lépdelve a Nagy Kevély-hegy csúcsa felé -, hogy mi indította bennem ezt az összekötést. Megerősített benne egy lelkész írása, amire épp tegnap akadtam véletlenül, és akinek gondolataival beszámolómban a frisshirek.hu olvasói találkozhattak már. Pál László a létbátorság fogalmával kapcsolta össze a Názáreti Jézus és Suhajda Szilárd halálát. A lelkészt különösen a hegymászó utolsó videóbejelentkezése érintette meg, és szavaiból azt hallotta ki, hogy számolva a halállal rugaszkodik neki a saját maga által kitűzött célnak.
Hitt kell ahhoz, hogy a Názáreti Jézus halálában értelmet lássunk, amely hit nem azonnal születik, és talán sose születik meg, mert annyi mindentől függ az égbe vetett bizalom. Emberi tragédiák, rendkívüli életek előtt azonban könnyebben megnyílik a szív.
Megérintett a Suhajda Szilárd halála körüli nagy vitában, és abban, ahogy néma és méltóságteljes főhajtásra indultak meg százak, hogy nem kialakult és megcsontosodott identitások, önértelmezések szerint szerveződtek törésvonalak és verbuválódott hirtelen a tisztelők közössége.
Egyedül vagyunk akkor, amikor a saját életünk értelmével, végességével és annak kérdésével szembesülünk. Csak magunkra hagyatkozhatunk. De közösek vagyunk abban, ahogy a választ megadva éljük az életünket.
A képet a szerző készítette a Nagy Kevély-hegyen.