A végső napokban – mondja Isten – kiárasztok Lelkemből minden testre. Fiaitok és lányaitok prófétálni fognak, az ifjak látomásokat látnak, az öregek álmokat álmodnak. (Jo 3, 1; ApCsel 2, 17)

Csaknem kétezer évvel ezelőtt a Római Birodalom keleti, félreeső sarkában, a gyakran háborgó és sok gondot okozva különcködő Jeruzsálemben

az egyik nagy zarándokünnepre odasereglő zsidó férfiakból és nőkből megalapult az őskeresztény egyház. A különleges karizmával megáldott, a Lélek erejéből beszélő galileai halász Simon, más nevén Péter szavaira a sokaság kérte bűneiből rituális megtisztulását - ma ezt megkeresztelkedésnek nevezzük.

Nem tudták akkor még, hogy új vallás születik. Sem Péter, sem a hívek.

De igencsak eltántorodtak volna lelkesült beszédükben a nagypéntek sokkját követően erőre kapó apostolok amiatt is, ha előre azt is meglátják a Lélek kiáradásakor, hogy még évezredek várnak születő közösségükre. A végső napok messze vannak még.

A jeruzsálemi egyház lelkesültsége fokozatosan meg is kopott. Egyre inkább mások, a nem zsidók köréből érkező, úgynevezett pogány keresztények adományaira szorultak, hiszen a végidőt várva eladták mindenüket, mire az csak nem érkezett. Érkezett viszont rémisztő pusztítás a Római Birodalom részéről, amelynek hatására a jeruzsálemi, zsidó keresztény egyház úgy döntött, elhagyja otthonát. Nem védik a Templomukat többé, ha kell, az életük árán is, hiszen lélekben és igazságban, nem pedig kövek ölelésébén hitték imádni az Örökkévalót.

De nemcsak a maroknyi jeruzsálemi (zsidó) keresztény egyház kelt útnak a romba dőlő szent városból. A túlélést és megmaradást választotta a zsidóság egyik ága is,

vezetőjükkel, Johanan ben Zakkai-jal az élen, aki egy koporsóba rejtve szökött ki az ostrom alatt álló Jeruzsálemből. A ma ismert zsidó vallásnak, az úgynevezett normatív judaizmusnak ő lett a megmentője, biztosítva annak folytonosságát és fennmaradását.

Így született két vallás egy szellemi tőről, hogy aztán fájóan eltávolodjanak egymástól.

Izrael és a jeruzsálemi Szentély porig rombolása nélkül erre talán sose került volna sor, hiszen akkor feltehetően megmaradt volna a zsidó keresztény közösség, amely azonban így - pár évtizeddel Jézus működését követően- eltűnt. Nem maradt, ami zsidóként őrizze meg azokat, akik keresztények is kívántak lenni zsidó államalakulat és az Egyetlen Templom nélkül.

Így kellett lennie?

Ha történelem sodró, szenvedésekkel terhelt folyása nem is adott esélyt a kereszténységüket zsidóként megélni akaró közösség számára, a kereszténység körükben született meg egy csaknem kétezer évvel ezelőtti pünkösdkor. A modern kor pápái mind a galileai halász örökében őrzik a nyájat a róla elnevezett trónon a róla elnevezett bazilikában a róla elnevezett téren - csak Rómában.

Ferenc pápa vállán az érintések láncolata egészen Szent Péterig, a hithű zsidó férfiig vezethető vissza.

Szíve mélyén ott szunnyad minden kereszténynek és katolikusnak egy már feledésbe merült identitás, amely nélkül azonban nem született volna meg az egyház. Egy identitás, amely nemcsak a galileai halászé volt, akiből Péter lett, a savuot ünnepére felzarándoklóké volt, akikből pünkösdöt ünneplő keresztények lettek, hanem a názáreti ácsé is, akiből Krisztus.

A képet a szerző készítette.