A kereszténység csak egy zsidó szekta? Hogy is van ez?
Szinte napra pontosan egybeesik a zsidó és a keresztény pünkösd idén. Csütörtökön köszöntött be a zsidó ünnep, vasárnap ünnepeljük a keresztényt. De ennél még közelibb volt az egység akkor, amikor a keresztény pünkösd kialakult - hiszen nem véletlenül esett az az egyik nagy zsidó zarándokünnep alkalmára. Ahogy az ünnepek is egybeestek születésük idején, úgy fakad egy tőről a két vallás is, és meggyőződésünk szerint hamarosan össze is találkozunk. Történelmünk egybeér és összefonódik, ahogy a menyasszony és a vőlegény története az esküvője napján.
A zsidó ünnepek sosem csak annyiról szólnak, hogy most hosszabb traktusokkal orgonál a kántor az istentiszteleten, de egy templomban töltött 60 perccel túl is vagyunk rajta.
Még a kisebb alkalmaknak is megvannak a maga különleges szokásai, amelyeknek nem az élet bonyolítása a célja, hanem az emlékezés, a szívbe vésés és a közösség megtartása.
Ahogy arról a frisshirek.hu-n is beszámoltunk, a zsidó pünkösd, a sávuot sincs letudva pár imádságos zsoltárral az öltöny-nyakkendő-kiskosztüm tengerben. A díszes öltözet nem is szokás igazán. Sávuotkor legalábbis nem. Míg a pünkösdi szentmise - bár pompásabb egy “átlagos” vasárnapi misénél - csak egy a templomban töltött órák sorában.
Különleges egyedisége a Szentlélek sűrűbb emlegetésén túl nemigen van.
Az ok sokrétű. A keresztények történetük igen rövid idejében kényszerültek kisebbségi sorba, amikor a szokások és a hagyományok szerepe fel-, már-már túl értékelődik. Másrészt ez a vallás (vagy vallási irányzat?, de erről később) különbözőségében is rejlik. A katolikusok számára épp elég jelentős különbség a vasárnapok sorában, hogy mi az evangéliumi szakasz, miről szólnak az énekek, milyen színű a pap ruhája, kik a szereplői az aktuálisan megidézett történeteknek. És talán ami még fontosabb:
milyen lelki munkát vár el az adott ünnep.
Pünkösdkor karizmáinkra figyelünk. Születésünk óta bennünk rejlő és a Lélektől azóta megkapott talentumokra, amelyeket a közösség gyarapodására kamatoztatni vagyunk hivatottak. Látszhat bár ez a hétköznapokban csekéllyé, a keresztényeknél a lelki munkán van a hangsúly.
Érdemibb különbséget azonban nem tapasztaltam, mikor egy katolikus előadásról egy reform zsidó közösség sávuoti ünnepségébe csatlakoztam be.
Mondtam is magamban, a reform Bet Orim Közösség eseményére egy másik reform közösség alkalmáról érkeztem: a Sapientiáról.
Elvégre a kereszténység csak egy zsidó szekta!
- ütik el néha keresztények és zsidók két évezred véres, kínkeserves szembenállását a békésebb jövőt ígérő XXI. század kapujában. Mélyen húzta belénk árkait az elmúlt kétezer év, az elmúlt évszázad és különösen a holokauszt. A keresztények azonban nemcsak saját árnyékuktól rettentek meg, nemcsak a lelkiismeretük űzi őket a kiengesztelődést keresve az embertelenségek után, a halál torkában a zsidóság néma tanúságtétele olyan jel volt, mint a keresztények vére a római birodalom cirkuszaiban. Még a római birodalmi kellékek is megvoltak, a kegyetlenség lett csak álságosabb, totálisabb és professzionálisabb.
Ahogy rabbik, jámbor tudósok imádságos lélekben kapaszkodtak össze az Örökkévalóval, még üldözőikről is megemlékezve a halál árnyékának völgyében járva, a keresztények szeméről lehullt a lepel. Egyszerre visszatért az emlékezet:
ők az Úr népe. Ma is. Saját útjukon járják az Egyetlen útját.
De nem az egyetlen utat, ami járható. Elvégre a cél az összetalálkozás, ami most bennem végbement, ahogy a sávuoti egész éjszakára szóló tanulást egy katolikus hittudományi egyetemen kezdtem el, majd egy reform zsidó közösségben folytattam. Amit hallgattam, legfeljebb jótékonyan perlekedett egymással, de semmiképp sem zárta ki, kiegészítette egymást, mint ahogy egy randevún ismerkednek egymással a megigézettek.
A kiemelt kép forrása: scotland.op.org, rajta El Greco Pünkösd című festménye