A Pápa ördögűzője: lehetünk-e jók, ha tagadjuk a gonosz létezését?
Hol az Isten, amikor az egyház bűnt követ el? Van-e bocsánat a bűnökre? Létezik-e a gonosz, és van-e ellene fegyverünk? Számos kérdést vet fel a Pápa ördögűzője című film, amelyet áprilistól vetítenek a hazai mozik. Ferenc pápa látogatására egy jó lelkigyakorlati program. Spoilerektől sem mentes ajánló következik.
Szokatlan Hollywood-i alkotás tört be a mozikba idén a tavaszias kikelettel:
egy film, ahol az egyház pozitívan jelenik meg.
Ezzel talán már a jövő heti pápalátogatásra is hangolhatnánk idehaza a lelkeket, de azért nem ilyen egyszerű a képlet. Hiszen nem egy derűs, békés moziról, hanem egy horrorfilmről van szó, igaz, nem a durvábbak közül valóból. A megtörtént eseményeken alapuló és történeti személyt megelevenítő
a Pápa ördögűzője című filmben a címszereplő Gabriele Amorth-ot Russell Crowe, II. János Pál pápát pedig Franco Nero alakítja.
Egy 1987-ben játszó történetet dolgoz fel a film, és bár az egyházon kívüli világ kritikája elég lesújtó a filmmel kapcsolatban, hívőként üdítő és elgondolkodtató volt végignézni a mozit a sokkoló képsorok ellenére is. A kliséken túl ugyanis vannak benne értékes mozzanatok is szép számmal, amely jócskán megéri a mozijegy árát.
Okos felvetések, emberi gesztusok, örök kérdések fontos fénytörésben és egy kis sebgyógyító szembenézés.
Engem katolikusként az egyik leggyakoribb kérdés, amivel szembesítenek, hogy mégis miként egyeztetem össze az Istent a szolgáló szeretettel azonosító hitemet az inkvizícióval? A válasz erre nagyon rövid: sehogy. Az intézményes katolikus egyház elmúlt kétezer évében nem volt mentes a bukásoktól és a bűnöktől, számtalanszor beavászkodott soraiba a politikai érdek, a hatalom, a pénz és más földi hívságok vágya képviselőinek szívében sokszor átvette a helyét a szolgáló szeretetnek. És alighanem olykor - vagy sokszor - még maga a gonosz is beette magát a tömjénfüstös, rózsafüzéres boltívek alá.
A film állítása az, hogy az egyház utólag belátta, a gonosznak engedett teret, amikor szabadjára hagyta a modern elnyomó diktatúrák előképévé váló inkvizíciót.
Az inkvizíció menthetetlen és embertelen brutalitást hozott a kora újkori Európára (és a felfedezés alatt álló Amerikára), ráadásul valóban mintát adott számos könyörtelen rendszer számára. A film ezen szembenézésével egybecseng a történelem
a millennium nagyböjtjén II. János Pál bocsánatot kért az inkvizícióért a világtól.
Az ő ördögűzője volt Gabriele Amorth atya 1985-től. A 2016-ban elhunyt pap saját bevallása szerint több mint 100 ezer ördögűzésben vett részt, amelynek azonban csak töredéke volt olyan eset, ahol valóban a gonosszal kellett harcot vívnia. Igaz, ez a töredék is (100-ból "csak" 1) súlyosan sok szám és súlyos szenvedéseket rejt.
Amorth atya missziójának tekintette, hogy felhívja a figyelmet a gonosz létezésére.
Két élű kard ez a misszió, hiszen miért reklámozzuk azt, amitől minden jó érzésű ember iszonyodik, és amit éppen elűzni szeretnénk? A negatív reklám is reklám, vethetné oda egy cinikus marketing szakember. Amorth akkor a gonosz létezésének csinált reklámot? Természetesen nem, igaz nem szabad átesni a másik végletbe.
Nem szabad annyira belefeledkezni a gonosz ellen vívott harcba, hogy az kitakarja figyelmünk elől a jó létezését, a szeretet jelenvalóságát és az irgalom erejét.
Ugyanakkor az is egy kísértés - hívta fel a figyelmünket minduntalan a 91 éves koráig fáradhatatlanul szolgálatot teljesítő Amorth atya -, ha csak a jóról vagyunk hajlandóak tudomást venni. A filmben szép egyensúlyt kap ez a kettős törekvés. A Russell Crowe által megformált pap egy Vespával szeli Róma utcáit, kenyere a humor, és még a gonosszal szemben is ismer tréfát, a hatalmaskodók ellen ugyanis a közéletben is fontos fegyver a vicc, mert nem értik azt, és a gonosz sem különb a gonoszkodó politikusoknál!
A film egy másik aggasztó kérdést is felvet, és talán ez az egyik kulcsa az alkotásnak, amely hallatlanul bátor egy Hollywood-i alkotástól:
lehetünk-e jók egyáltalán, ha a gonosz létezését tagadjuk?
Russell Crowe által megformált Amorth atya egyházon belüli ellenfelével a film határozottan azt állítja, hogy nem. A gonosszal ugyanis csak úgy lehet hathatósan felvenni a küzdelmet, ha tisztában vagyunk azzal, hogy kivel vagy mivel van dolgunk. Alkut kötni, mismásolni nem lehet. A világban megnyilvánuló és a saját életünkben átélt megannyi szenvedésre még gyógyír is az, hogy az a gonosz műve volt, anélkül hogy az egyéni felelősséget elvitatná. Ezt az érzékeny egyensúlyt is megőrzi az alkotás, mert a gonosz jelenlétének felvetése nem kérdőjelezi meg az egyéni döntések jelentőségét, éppen ellenkezőleg, súlyt ad azoknak.
A gonosz elleni fegyver is egyértelmű az alkotásban: a hősies szeretet és szűnni nem akaró irgalom.
Ha nem is családi mozi lett a Pápa ördögűzője című filmből, nem haszontalan másfél óra az életünkből beülni rá.
A kiemelt kép forrása: a film hivatalos Facebook-oldala