Szolnoki-Dávid Csilla több mint 4 évig élt kint Izraelben férje révén, aki az Izraeli Magyar Nagykövetségen teljesített szolgálatot. Tősgyökeres jászapátiként adta magát, hogy hazatérte után beszámoljon a nem mindennapi élményekről. Mégis különleges az, hogyan született meg az előadás ötlete.

Csilla megosztott Facebook-oldalán egy fotót a jászapáti zsinagógáról úgy, ahogy azt mi már nem láthattuk,

ereje teljében, hibátlanul, talán akkorról, amikor betöltötte szerepét.

Kies hazánk - ha nem is tíz falunként, mint valaha keresztény templomok építésére Szent István kötelezett bennünket, de bizony sűrűn - tele van valaha volt zsinagógákkal, amelyről az utókor talán nem is tudja, hogy a bútorraktár vagy a bolt valaha az imádság háza volt, és egy közösségnek adott otthont.

Vannak persze szebb példák is,

• a gyönyörű, Baumhorn Lipót tervezte szolnoki zsinagóga galériaként és koncertteremként szolgál, és benne a tízparancsolat kőtábláinak jelképét a héber felírással helyreállították,
• vagy Jászberényben, a mostoha évtizedek után végül újraépítették a valaha volt zsinagógát idéző külleművé a Városi Könyvtárat.
• Jászapátin egyelőre a sorsára vár, romos állapotban, de abban a reményben, hogy hamarosan méltó szerepet kap a város életében.

Ezért is keltette fel a jászapáti könyvtárosok figyelmét a ritkán vagy talán sose látott fotó az ép zsinagógáról. Bár az előadás indíttatása szorosan kapcsolódik a holokauszthoz, hiszen ha az nem lett volna, a jászapáti zsinagóga sem romlott, legfeljebb bővült volna, és éppen a holokauszt nemzetközi emléknapjára esett, mégsem arról volt szó, és ez örömteli.

A történészek körében tartja magát az a nézet, hogy a holokauszt nélkül nem születhetett volna újra Izrael, és a modernkori állam történetét nem lehet elmesélni a holokauszt nélkül.

Ez azonban nem teljesen igaz, sőt - bár tudományosan alátámasztani ezt nem tudnám - meglátásom szerint egyáltalán nem. Természetesen a zsidóság történetéről nem lehet a holokauszt kihagyásával beszélni, de Izrael újraalakulásához nem feltétlenül szükséges, ezért is hallgattam érdeklődéssel az egyébként roppantul feszesen, érdekesen és alázattal összetett előadást Szolnoki-Dávid Csillától.

Úgy beszélt az "ős-új országról", mintha az elsősorban az ott élők akaratából született volna újjá.

Természetesen kellettek a nemzetközi körülmények, hiszen nemzetközi körülmények mindig vannak, de előbb-utóbb mindig elérkezik a megfelelő pillanat annak, aki készen áll. Ahogy a mondás is tartja:

az igazán fontos dolgok, késve is időben érkeznek.

Szolnoki-Dávid Csilla előadásában át is futott a közel-keleti puskaporos hordó "rövid", pár ezeréves történetén természetesen a zsidóság szemszögéből. Miért és hová érkezett több ezer évvel ezelőtt oda a hagyomány szerint Ábrahám, hogyan szűnt meg a jogfolytonos zsidó jelenlét Krisztust és a zsidó szabadságharcokat követően.

Miként próbálta meg írmagját is eltörölni a zsidóság emlékezetének a római hatalom átnevezve Júdea provinciát Palesztinává, és az ősi, egyetlen, szent Templomot lerombolva, miként emelt annak a helyére a Templom-hegyre Jeruzsálem szívében Jupiter-templomot.

1800 évre és egy magyar anyanyelvű férfiúra, mondhatnánk modern prófétára volt szükség, hogy a Jeruzsálem után folyamatosan vágyódó és ezt a kapcsolatot imádságában is megőrző zsidóság egyszerre ráébredjen, az álom valóra válhat.

Ha akarjátok, nem álom

- üzente meg a Dohány utcai zsinagógától pár kőhajtásnyira születő Herzl Tivadar kora zsidóságának, aki kezdetben vonakodva, majd egyre nagyobb lelkesedéssel elkezdte újjáépíteni régi otthonát. A vállalkozás roppantságának gyönyörű szimbóluma a nyelv újjászületése.

A hébert ugyanis a zsidóság végig megőrizte, de csak az imádságban.

Nem lehetett volna vele villamosjegyet venni vagy újságcikkeket írni

- idézte fel Szolnoki-Dávid Csilla. Az 19. század fordulóján egy zsidó nyelvész elhatározta, hogy föléleszti, gyermekéhez feleségével csak így szóltak, és mivel az szentföldi letelepedő zsidóság kapott erre a mozgalomra, az ország 1948-as újjászületésekor államnyelv lett a héber, avagy ivrit.

Ez a kétkézzel összerakottság érződik azon a közvetlen viszonyon is, ahogy a zsidóság saját nagyjaihoz viszonyul.

Csilla fontosnak tartotta bemutatni azt is, ahogy akár Herzl Tivadar, akár David ben Gurion, az ország első miniszterelnöke megjelenik a köztereken - vagy a boltokban. Nem magas emelvényen bronzba öntöt szobrokban, hanem például egy műanyag jógázó ben Gurion bábuval a tel avivi tengerparton vagy szódás üvegeken arcképként.

Az előadó azonban nem történeti áttekintést kívánt nekünk adni a világ talán legkitüntetettebb és egyben leghányatottabb sorsú régiójáról, de csak történelmi ismeretekkel együtt tárulhat fel az ország igazi arca.

Szolnoki-Dávid Csilla mikor ezt a kötelező kört érdekfeszítően lefutotta, áttért az ország különböző helyszíneire, amelyről saját fotóit mutathatta meg.

• a vallásilag túlfűtött Jeruzsálem, a világ köldöke, ahogy egy négyzetkilométeren sűrűsödik az emberiség "nyugati" felének identitása és civilizációja, benne ráadásul rengeteg magyar vonatkozással,
• a nyitott, befogadó és modern Tel Aviv, ahol a világon a leghatalmasabb népünnepély a Pride,
• a "Miskolccal beoltott Siófok" szerű Haifa, gyárnegyedekkel, tengerparttal és páratlan vallási békés egymás mellett éléssel,
• a modern arab nagyvárossá váló Názáret,
• a nyugalmat árasztó és Jézus aktív éveinek otthont adó, földi mennyország Genezárat - de hát a mennyország a földön is csak olyan, hogy oda a Golan-fennsíkról át-áthallik a szíriai bombázás ricsaja,
• a holdbéli szépséget nyújtó sivatag, a veszélyes, de szórakoztató Holt-tengerrel, vagy az ámulatba ejtő Masada erőddel.

Izraelt egy élet is minden részletében kevés teljességgel kiismerni, de a szeretet kitölti a hézagokat, és aki szeretettel fordul az országhoz, egy-egy szegletéből is képet kaphat az egész gyönyörűségéről.

Előadása végén Szolnoki-Dávid Csilla véletlenül vagy talán szépen megkomponáltan visszakanyarodott a holokauszthoz. Mert Tzfatról kezdett beszélni. Tzfatot Szentendréhez hasonlította az előadó, mint a művészek városa, talán azért is, hiszen jelenleg családjával ott él. Az észak-izraeli városka a zsidóság számára is kiemelt jelentősége annak vallásos hagyományai miatt, de nekünk, magyaroknak is kitüntetett, hiszen ott létesült egy kis múzeumocska:

a Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Múzeuma.

A pár szobás házban régi, főképp egyéni jelentőséggel bíró értéktárgyakat és fontos levéltári forrásokat, összeírásokat, emlékeket kezdett összegyűjteni egy önkéntes házaspár, akiknek már a gyermeke vette át a múzeum vezetését. Szolnoki-Dávid Csilla éppen itt talált rá a valamikori jászapáti zsinagógáról készült fotóra is, de a holokauszt fájdalma is itt érintette meg leginkább, pedig végigjárta már Auschwitz-ot és a Yad Vashemet is.

Megmutatott egy fotót egy gyermekingről és egy szőke hajfonatról, amelyet a Tzfat-i múzeumban őriztek.

Elmesélte a hozzátartozó történetet. Azt egy 90 éves bácsi vitte be, hogy halála utánra biztos helyet találjon legértékesebb kincseinek. A bácsi elmondta, hogy a második világháború alatt munkaszolgálatosként besorozták, majd aztán hazatért, de a családi házat feldúlva találta. Feleségéről és gyermekéről nem maradt más emléke, csak ez a kis ingecske, és a hajfonat, amelyet az édesanya vághatott le kislányáról a deportálás pillanatában.

Mindezek ellenére a 90 éves bácsi, aki holokauszt után aztán alijázott, azaz kiköltözött Izraelbe nem izraeli értékmegőrzőként, múzeumokat, leltárakat, helyi központokat keresett fel, hanem a magyar ajkú közösség emlékhelyét.

Talán egyszer megtanulhatunk Izraelre úgy tekinteni, mi magyarok, mint testvérországunkra, amely lehetővé tenné azt, hogy végre ne érezzük egyedül magunkat a világban. Ezer szál köt össze bennünket, sokkal több, mint ami szétválaszt.

A kiemelt képet a szerző készítette a Tábor hegyén Kelet-Galileára eső kilátással.