2014-ben a magyar köztársaság elnöke részt vett a Nemzetközi Élet Menete megemlékezésén Auschwitz-ban. Hazánk első közjogi méltósága a következő kijelentést tette:

Auschwitz a legnagyobb magyar temető.

Auschwitz? Hát nem Mohács? És Don? Magyar temető?

Hazánk - hogy kellően finoman fogalmazzunk - a holokauszt emlékezete iránt nem különösebben fogékony polgárai, ilyen és még háborgóbb kérdéseket vethettek fel, mikor ezt a kijelentést meghallották. Ahogy mind a mai napig tartja magát az ellenvetés is, hogy minek annyi holokauszt emléknap, bezzeg a kommunizmus áldozataira sokkal kevesebbet szoktak megemlékezni.

Egyszer tételesen összeszámoltam, és természetesen több emléknapunk áll rendelkezésre a naptárban, amikor a “kommunizmus” áldozataira emlékezhetünk (7 a 3 ellenében).

Más kérdés, hogy a szovjetek, akarom mondani a Putyin vezette orosz rezsimmel való barátság óta, akar-e még a hazai szél jobb a “kommunizmus” áldozataira megemlékezni. És térjünk is vissza Áder János auschwitz-i kijelentésére. Nem is fontos, hogy azt épp Áder János, Sólyom László, Göncz Árpád vagy Novák Katalin mondta volna, mert ez a kijelentés nem egy személy, hanem az intézmény kijelentése, sőt vállalása:

a magyar állam deklarálja, hogy a nemzet teljes jogú tagjainak ismeri el azokat, akik Auchwitz poklában elhunytak.

És az odavezető úton, fizikai és szimbolikus értelemben. Ez az Áder-i kijelentés azonban nemcsak szimbolikus jelentősége miatt erős, hanem azért is, mert matematikailag is igaz. Hatszázezer elhunytat egyszerre egyetlen egy magyar temető sem őrzött. Mohácson 20 ezer katona - köztük más nemzetiségű zsoldosok és szövetséges erők egységei - lelte halálát, és nemzeti nagylétünk, ahogy Kisfaludy Károly írta. A Don-kanyar borzalmas tragédiájában martalékul váló több mint százezer honfitársunkkal szemben méltatlan, ha áldozatukkal versenyt hirdetnénk, mindenesetre tény az, hogy a teljes második magyar hadsereg létszáma a harmadát érte el a hatszázezres számnak.

Drámai a történelem. A felismerés, hogy még nem ért véget, fájó pofonként csattant tavaly az arcunkon, amikor az orosz hadsereg lerohanta Ukrajnát.

Pár száz kilométerrel folynak csak messzebb most a harcok és értelmetlen gyilkolások az orosz-ukrán háború frontján, mint történt az 1942 dermesztő telén.

Január 27-én mégis az élet mellett elvileg azt a hadsereget ünnepelnénk,

amely Ukrajnát önkéntesen és béke időben most lerohanta. 1945. január 27. ugyanis az a nap, amikor a szovjet hadsereg elérte Oswiecim városkáját. A térségben előrenyomuló hadtest, az 1. ukrán front elnevezése nem a katonák nemzetiségére, hanem arra utalt, hogy ugyanaz az egység hódította vissza Ukrajnát is. A vörös hadsereg más alakulataihoz hasonlóan soknemzetiségű volt ez is, így eshetett meg az, hogy Auschwitz kapuját egy Ukrajnában született zsidó származású katona nyitotta ki. De orosz katonák nélkül aligha ért volna oda Anatolij Pavlovics Sapiró egymaga.

Az Auschwitzban tartandó hagyományos, Lengyelország szervezte megemlékezésre idén mégsem hívták meg az orosz állam képviselőit.

Piotr Cywinski, az auschwitzi múzeum igazgatója a szervezéssel kapcsolatban tett nyilatkozatában kiemelte: a főszerep a megemlékezéseken a túlélőké. Meghívják a sajtót, a legmagasabb lengyel állami hivatalok, valamint a külföldi képviseletek illetékeseit is - tette hozzá. Az igazgató természetesnek nevezte, hogy Ukrajna megtámadása után nem írhatja alá a lengyelországi orosz nagykövetnek címzett meghívót.

Ez remélhetőleg a jövőben változni fog, de hosszú út áll előttünk [...]. Oroszországnak a konfliktus befejezése után rendkívül hosszú időre és nagyon mély önvizsgálatra lesz szüksége, hogy visszatérhessen a civilizált világ köreibe.

- nyilatkozta az MTI szemléje szerint. De nem csak az orosz-ukrán háború jelzi azt, hogy történelmünk még zajlik, nem szelídült meg, és még sok munka áll előttünk, hogy elérjük a remélt emberüdvöt. Az elmúlt időszakban felmérést készítettek Hollandiában - jelentette az MTI - a holokauszt emlékezetét illetően, amelyből az az adat sokkolta a holland közvéleményt, hogy

az 1980 után született holland polgárok 23 százaléka szerint holokauszt csupán egy mítosz.

Mítosz lenne a legnagyobb magyar temető?

Roberta Metsola, az Európai Parlament elnöke a holokauszt nemzetközi emléknapja alkalmából rendezett megemlékezésen Brüsszelben az MTI beszámolója szerint kijelentette, hogy

a holokausztról beszélni kell, mert mi vagyunk az utolsó nemzedék, amely első kézből ismerhette a túlélők elbeszéléseit, és feladatunk még nagyobb lesz majd akkor, amikor a túlélők szava már nem hallható. 

Szívbe markoló szembesülni azzal a ténnyel, hogy már csak pár évünk maradt egy olyan ember tekintetében ismerni önmagunkra, amely tekintet a holokausztot is látta.

Hamarosan lecsukódik minden szem, és elernyed minden kéz, elhuny minden embertársunk, aki átélte azt a borzalmat. A holokauszt azonban nem merülhet feledésbe. Kevesek ehhez az emléknapok, intézmények, intézetek, múzeumok. Az emlékezni akaró szellem kell hozzá, és emlékezni akaró szív! A mohácsi csatára is emlékezni fognak a földön, amíg magyar él, úgy emlékezni fognak Auschwitz-ra is.

Emlékezni fognak mindaddig Auscwitz-ra a földön, amíg magyarok élnek bárhol a világban, hiszen az a legnagyobb magyar temető.

A kiemelt kép forrása: MTI / Kallos Bea. A Nemzetközi Élet Menete magyar résztvevői áthaladnak az egykori auschwitzi koncentrációs tábor Arbeit macht frei felirata alatt az egykori auschwitzi koncentrációs táborban Oswiecimben 2014. április 28-án. A megemlékezésen ötvennégy ország képviselőinek részvételével, a magyar zarándokokkal az élen vonult végig a Nemzetközi Élet Menete az auschwitzi egykori haláltáborból a mintegy három kilométerre lévő birkenaui emlékhelyre.